A disszonancia redukciója
Érdekességek2025. december 22.
Mivel a disszonancia annál nagyobb minél vonzóbb az elvetett alternatíva, minél több a választási lehetőség és minél nagyobb a tét, több lehetőség is adódik a csökkentésére. Felértékelhetjük az általunk választott alternatívát a többi leértékelésével párhuzamosan, vagy nem vehetünk tudomást a döntésünk ellen szóló érvekről és/vagy tapasztalatokról, vagyis járhatjuk az önigazolás legegyszerűbb útját. Szélsőséges esetben elkerülhetjük magát a cselekvést vagy döntést is, bár a mindennapi életben ez ritkán lehetséges, hisz (az előbbi példával élve), ha szükségünk van autóra, előbb-utóbb döntenünk kell valamelyik típus mellett, mint ahogy iskolát is kell választani a gyereknek, de azt is rendszeresen el kell döntenünk, mit ebédeljünk.
És folyamatos döntéseinket egyfelől jó döntésnek kell tekintenünk (minél nagyobb a tét, annál inkább), másfelől ezeknek illeszkedniük kell valamiféle személyiségtörténeti egységbe, egyszerűbben szólva: jó lenne következetesnek látni magunkat, döntéseink sorozatában is. Ezért lehet szükség bizonyos információk kizárására, átértékelésére, végső esetben mentségek keresésére, a felelősség áthárítására. (Megtévesztettek, becsaptak, olyan hihető volt, logikusnak tűnt, parancsra tettem etc.)
Egy másik lehetséges út, hogy elfogadjuk a várakozásainkkal ellentétes tényeket, információkat, tapasztalatokat, és ezeknek megfelelően átértékeljük álláspontunkat. Erre persze leginkább akkor van esély, ha olyan vélemények, attitűdök megváltoztatásáról van szó, melyek nem kötődnek már meghozott (és tipikusan nagy horderejű) döntéseinkhez. (Ha már megvettük a kiszemelt autót, nagyon nehezen látjuk be, hogy egy roncs.) Vagyis ha egyszer meggyőztük magunkat vagy hagytuk meggyőzni magunkat, igyekszünk kitartani múltbeli döntésünk mellett, és racionális érvekkel igazolni azt, nem csak az ismerőseink, de saját magunk előtt is.
Festinger és munkatársa Merrill Carlsmith klaszikus kísérletében (1959) empirikusan is vizsgálta a kérdést. A kísérleti elrendezés lényege az volt, hogy az alanyoknak valami rettentő unalmas feladatot kellett végezniük hosszú időn át, majd a következő turnusnak azt hazudniuk, hogy érdekes volt. Ezért pénzt ajánlottak nekik, egyeseknek egy dollárt, másoknak húszat. Később egy kérdőívet kellett kitölteniük arról, mennyire volt érdekes a feladat, és nem meglepő módon, akik kevesebb pénzt kaptak, utólag már érdekesebbnek találták azt, hogy órákon át pakoltak spulnikat egy tálcára, újra meg újra.
E mögött több egymást nem kizáró tényező is állhatott: húszért már megéri, de potom egy dollárért hazudni nagyon szánalmasnak tűnhetett mindenki számára, így az egy dollárt kapó kísérleti alanyok nemcsak kifelé mutatott homlokzatukat óvták, de környezetükön kívül magukat is igyekeztek meggyőzni arról, hogy érdekes volt a feladat. Másképp fogalmazva: azt mégsem vállalhatták fel, hogy ilyen kevés pénzért „adták el a lelküket”, azaz hazudtak másoknak, megnyugtatóbb volt azt gondolni és azt kommunikálni, hogy ez nem is volt (akkora) hazugság.
Persze a pénzen kívül más tényezők is befolyásolhatták a kísérlet résztvevőit, például hogy mennyire rokonszenves az, aki a hazugságot kéri, illetve akinek hazudni kell, vagy mennyire tűnik fajsúlyosnak a téma, mellyel kapcsolatban hazudnak, azaz mekkora a tét. Hisz az ilyen szituációkban mindig sok változó eredője dönti el, a kísérleti alany hogyan reagál, mennyire befolyásolható, mennyire meggyőzhető. Mert az egyik kulcsszó mindenképp a meggyőzés.
Felhasznált irodalom:
Festinger, Leon: A kognitív disszonancia elmélete (Osiris Kiadó, Bp. 2000.)
Csepeli György: Szociálpszichológia (Osiris Kiadó, Bp. 1997.)
Síklaki István: A meggyőzés pszichológiája (Scientia Humana, Bp. 1994.)
Bácsván László
szociálpszichológus
forrás: Patika Magazin
