A kompromisszum művészete
Érdekességek2023. március 30.
A mindennapi nyelvhasználatban a kompromisszum nagyjából „engedményt” jelent, de etimológiailag pontosabb a „kölcsönös ígéret”.Hiszen lényege az, hogy két vagy több fél, bízva a másikban/többiekben, olyan ígéretet tesz, melyért cserébe valami más, számára fontos ígéretet vár el, illetve kap meg. Vagyis a kompromisszum legtömörebben nem más, mint engedményekkel járó megegyezés. Amit nem mindig
könnyű elérni, de rendszerint megéri törekedni rá.
„A vitákban a kompromisszum a vitarendezés egy olyan formája, ahol az eredeti célokból vagy kívánságokból kommunikáción és a többszörösen megváltoztatott feltételek kölcsönös elfogadásán keresztül alakul ki a megegyezés” – írja a Wikipédia, és már ebből az elnagyoltabb definícióból is látszik, hogy a kompromisszum rendszerint a vitás helyzetekhez, ill. a mögöttük meghúzódó nyílt vagy rejtettebb konfliktusokhoz kapcsolódik.
Mert bár az egyének vagy csoportok közti konfliktusokat leggyakrabban valami eleve negatív dolognak tekintjük, az összeütközések nem feltétlenül rosszak. Például létezik a konstruktív konfliktus is, aminek lejátszása segít tisztázni egy adott helyzetet, és „beállítani” a felek közti erőviszonyokat. (Mint mikor egy veszekedésben végre tisztázódik, hogy a civódóknak valójában mi is a bajuk egymással, ill. egymás viselkedésével. Mert kimondásra kerül az is, amit addig inkább elhallgattak.) És ez már alapja lehet valamiféle megállapodásnak, egy új egyensúly kialakításának.
A kompromisszum tehát lehet egy lejátszott konfliktus eredménye, de lehet eszköz a nyílt konfliktus kirobbanásának megakadályozására is. Ha érzékeljük, hogy valakivel feszült a viszonyunk (ha úgy tetszik, még csak lappang a lehetséges konfliktus), megelőző jelleggel is köthetünk kompromisszumot, hogy ne szimbolikus sebeket adva és kapva kelljen ezt feloldani. A kompromisszum központi eleme így a béke(teremtés), vagy legalább a konfliktusos helyzetek kiéleződésének elkerülése. De emellett vannak egyéb összetevői is.
Valamit valamiért
A kompromisszumkötés egyik legfontosabb motiválóereje a kompenzáció. Hisz a megegyezés során lemondun valamiről valami másért cserébe (és itt fontos a kölcsönösség), abból kiindulva, hogy végső soron jól jövünk ki az egyezségből. Mert a kompromisszum lényege,
hogy nem egy zéróösszegű játszma eredménye. A játékelmélet ugyanis megkülönböztet zéróösszegű és nem zéróösszegű játszmákat. Előbbinél az egyik fél a másik rovására nyerhet csak, azaz minden, ami nála nyereség, az a másiknál veszteségként jelentkezik. Tipikus példa erre két ember fogadása, mondjuk azzal kapcsolatban, hogy holnap esik-e az eső. Amennyit egyikük nyer, a másik pont annyit veszít, az időjárástól függően ezt a helyzetet nem lehet kihozni döntetlenre. (Leszámítva azt az esetet, mikor összevitatkoznak azon, hogy
a kinti csöpörgés már esőnek számít-e, de ezt most elméletileg zárjuk ki.)
A kompromisszumok azonban jellemzően a nem zéróösszegű játszmák eredményeképp alakulnak ki, ezek lennének a win-win (azaz a mindenki győztes) szituációk. Ezeknek az a lényege, hogy a játszmának nincs vesztese, minden fél el tud könyvelni a maga számára valami pozitív hozadékot. Például, ha én el akarok adni öt ritka bélyeget, darabját mondjuk 2 ezer forintért, de valaki megvenné az egészet egyben 8 ezerért, akkor az üzlettel mindketten jól járhatunk. Ő olcsóbban jut hozzájuk, mint ha darabonként venné meg, én pedig egyszerre és gyorsan túladhatok a sorozaton. Vagy ha én külföldre szeretnék utazni (mondjuk egy városlátogatásra), a párom meg a Balatonra, akkor win-win helyzet lehet egy tengerparti nyaralás, mert nekem külföld, neki meg vízpart. Ez már maga kompromisszum, a valamit valamiért elve mentén.
Mindenki harca mindenki ellen?
A kompromisszum persze akkor az igazi, ha fenntartható, azaz a megállapodás hosszabb távon képes garantálni az együttműködést, vagy legalább a békés egymás mellett élést. Ez legkézenfekvőbb módon a kölcsönösen felismert érdekek mentén jöhet létre. És itt érdemes egy kicsit kitérni Thomas Hobbes, a XVII. századi angol filozófus gondolataira, aki racionális magyarázatot igyekezett találni az emberi közösségek működőképességére, és az ezt lehetővé tevő kompromisszumok eredetére.
Elképzelése szerint az ember számára a természetes állapot a bellum omnia contra omnes (mindenki harca mindenki ellen), azaz a civilizálatlan ember még bármit megtehetett, és meg is tett a másikkal, pusztán a túlélési ösztön által vezérelve. Praktikusan ez azt jelenti, hogy bármikor beverhette a másik fejét némi élelemért, menedékért vagy egyébért, ám eközben folyamatos veszélyben volt maga is, amennyiben az ő fejét is bármikor beverhette valaki. Azaz a korlátlan szabadság kontrollálatlan veszéllyel is járt.
De Hobbes szerint az ember alapvetően racionális lény, és képes belátni, hogy ez a természeti állapot – az alapvető kiszámíthatatlanság és az állandó életveszély miatt – nem jó számára. Így aztán az emberek az együttműködés felé mozdulnak el, hisz a közösség eleve erőt és védelmet adhat az egyénnek, a közösség létrehozásához pedig egyfajta társadalmi szerződést kötnek. Melynek lényege a kölcsönös jogfeladás: azaz én lemondok arról a jogomról, hogy beverjem a szomszédom fejét, cserébe pedig ő is lemond arról a jogáról, hogy beverje azén fejemet. Sőt, a fejek beverésének jogát együtt ráruházzuk egy főhatalomra, amely ügyel majd a szerződés betartására, és aki megszegi azt, annak beveri a fejét. Vagyis a megállapodás által az emberek kevesebb szabadságért több biztonságot kapnak cserébe, és itt újra csak a kompenzáció témájánál vagyunk.
Hobbes ezzel a gondolatmenettel az állam (és a királyi hatalom) eredetére igyekezett magyarázatot adni, de az általa felvázolt logika a személyközi viszonyokban is hasonlóan működik. Hozzá kell tenni persze, hogy az egyének és csoportok közti kompromisszumok,
bár sok racionális elemet is tartalmazhatnak, és főképp racionálisan (is) magyarázhatók, nem mentesek az emocionális, érzelmi vonatkozásoktól sem.
Békevágy és homeosztázis
Mert az emberek túlnyomó többsége az esetek egy jelentős részében ragaszkodik a megszokásaihoz, a jól bevált rutinjaihoz. Ezek adnak keretet és ezáltal biztonságot a mindennapokban, de sokszor a különleges helyzetekben is, hisz viselkedéseik alapelemeit képezik. Ily módon ráadásul identitásképző elemek is, az önmeghatározás részei.
Ezért a kompromisszumra való törekvés egyik fontos mozgatórugója lehet a homeosztázis fenntartása, azaz a kölcsönös megállapodások segítenek az egyén belső egyensúlyának fenntartásában, és társas kapcsolatainak a megszokott keretei között való működtetésében. A homeosztázis – szó szerint: „hasonló állapot” – egy dinamikus egyensúlyt jelent, azt a fajta állandóságot, mely segít az embernek (és igazából bármely élő szervezetnek) a környezethez való alkalmazkodásban. Egy nagyon egyszerű példával élve, ha valami hirtelen trauma ér bennünket (elveszítjük egy szerettünket, kirabolják a lakásunkat, vagy csak elhagy a szerelmünk), nagyon gyakran kezdünk a kis mindennapi rutinjainkba kapaszkodni, kávét főzünk, takarítunk, kutyát sétáltatunk, mintha mi sem történt volna, azaz fenntartjuk a létünk megszokott kereteit akkor is, ha e kereteken belül azért már semmi sem ugyanaz.
De a keretek azért segítenek fejben és a viselkedéseinkben is egyben maradni. Ráadásul a homeosztázis fenntartása hozzájárul a konfliktusok elkerüléséhez is. Mert bár vannak olyanok, akik kifejezetten szeretnek konfrontálódni, ütközni a másikkal, a többség azért jellemzően konfliktuskerülő. A közösen kialakított és/vagy a mások által is elfogadott egyéni rutinok pedig segítenek elkerülni a felesleges összeütközéseket. Arról van szó, hogy ha a külvilág által is jól ismert módon viselkedünk, azaz mások számára kiszámíthatóak a reakcióink, működésmódjaink, akkor nincsenek kérdések és kételyek velünk kapcsolatban. Nincs igazi alapja másoknak minket támadni, de ettől függetlenül persze ez megtörténhet. Hisz ha a konfliktusok nem minden esetben racionálisak, sokszor telítve vannak érzelmi vonatkozásokkal, a megszokások legalábbis csökkenthetik az esélyüket vagy súlyosságukat.
Együttműködés vagy megalkuvás?
A kompromisszumot gyakran azonosítjuk a megalkuvással, nem is mindig tévesen. Hisz létezik elvtelen, belenyugváson vagy önfeladáson alapuló kompromisszum is, miközben az esetek nagy részében azért pozitív a tartalma. Optimális esetben a kompromisszum nem helyettesíti az együttműködést, hanem megalapozza azt. Ez lenne a win-win szituációk lényege, vagyis, hogy megtaláljuk a minden fél számára elfogadható, sőt kedvező középutat az eredendően eltérő nézőpontok, érdekek és törekvések között is.
Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy nem kell mindig és mindenáron kompromisszumot kötnünk, léteznek olyan helyzetek, mikor az álláspontok annyira eltérnek egymástól, hogy nemigen találjuk meg a legkisebb közös többszöröst. Illetve az a legkisebb is túl nagy, túl nagy árat kellene fizetnünk a megállapodásért, a békéért. (Szomorúan aktuális, de a háborús konfliktusok jellemzően ilyenek, egy ponton túl már nem lehet vagy nincs értelme engedményeket tenni az ellenséges félnek. De mikroszinten valami hasonló a helyzet pl. a családon belüli erőszak esetén is, ahol jellemzően csak rossz kompromisszumokat lehet kötni, a belenyugvás mentén. Pedig egy ilyen helyzetből sokszor inkább ki kellene lépni.)
Az együttműködés viszont mindig megkövetel valamilyen szintű kompromisszumokat, a kérdés mindössze anynyi, meddig lehet elmenni ezekben? Egyetemes válasz természetesen nem létezik, a helyzet, az idő, a körülmények döntik el, meddig konstruktív, az
együttműködést elősegítő egy-egy megállapodás, és honnantól számít destruktív, romboló hatású megalkuvásnak. Ez megint valami olyasmi, ami leginkább csak rajtunk múlik.
Bacsván László
szociológus
forrás: Patika Magazin
