Az alkoholbetegség társas összetevőiről
Érdekességek2023. szeptember 25.
Egy idén tavasszal publikált felmérés szerint hazánk világelső az alkoholisták lakosságarányos számában, valamilyen mértékben lassan a népesség közel negyedét érinti a probléma. Olyan, hagyományosan nagyivónak gondolt nemzeteket előzünk meg, mint az oroszok vagy az írek. Ehhez képest sokszor nem úgy tűnik, hogy a magyarok a súlyának megfelelően foglalkoznának a kérdéssel, gyakran az alapvető ismeretek is hiányoznak az alkoholbetegséggel, de általában a függőségekkel kapcsolatban is.
Ez az írás elsősorban az alkoholizmus társas, társadalmi dimenzióival foglalkozik, főleg szociálpszichológiai szempontból, de először nem árt tisztázni néhány alapfogalmat.
– A témában a kiindulópontot a függőség fogalma jelenti. A függőség (szakszóval dependencia vagy addikció, ahol az utóbbi az előbbi súlyosabb formája) definíció szerint egy káros viselkedés szokássá válását jelenti, melyet a szenvedélybeteg az akarata ellenére ismétel. Vagyis a függő bizonyos területeken már nem ura önmagának, cselekvéseit és reakcióit függősége tárgya, azaz valamilyen kémiai szer vagy viselkedésminta alakítja. Az alkoholista sokszor nincs döntéshelyzetben, függősége szinte belekényszeríti az ivásba. Fontos megjegyezni, hogy a függőség nem az elfogyasztott ital mennyiségének kérdése, hanem az ivás rendszeressége, szokásszerűsége határozza meg. Azaz napi két pohár borral is lehet valaki függő, ha az nem nélkülözhető részévé válik a mindennapjainak.
– Az alkoholizmus esetében pontosabb alkoholbetegségről beszélni, mert a függőség betegség, akkor is, ha részben vagy egészben az egyén tehet annak kialakulásáról. Gyakori képzet, hogy ez nem betegség, egyszerűen csak abba kell hagyni az ivást, de az előző pont értelmében épp ez az, ami nem megy, a függő már nem maga irányít. (Egy tüdőrákost is kétség nélkül elfogadunk betegnek, akkor is, ha évtizedes láncdohányzásával ő maga idézte elő állapotát.)
– A betegség kialakulásában az egyéni, főképp pszichés sajátosságok mellett (a lehetséges genetikai alapokat most hagyjuk) kétségtelenül fontos szerepe van a társas hatásoknak. Az egyén mikrokörnyezete (családja, baráti köre, munkatársai) és az általános társadalmi-kulturális mintázatok egyaránt fontosak. Ha ugyanis az ivás, sőt a nagyivás is elfogadott, bevett szokás az adott társadalomban, az alkohol kézenfekvő megoldásként kínálkozik a legkülönbözőbb helyzetekben, akár a nehézségek miatti szorongások oldásában, akár a pozitív élmények fokozott megélésében.
A szocializáció színterei
Az alkoholbetegség kialakulásában tagadhatatlanul az egyik legfontosabb összetevő az egyén szocializációja, vagyis a folyamat, melynek révén csecsemőből egy társadalom felnőtt tagjává válunk, belenőve a számunkra adott társas közegbe. Valójában a szocializáció (vagy társadalmasodás) tesz minket emberré, túl a puszta biológiai léten. És e folyamat különböző szintjein egyaránt van lehetőségünk a függőség kialakulásához vezető viselkedésminták elsajátítására.
Család mint mintaadás
Az elsődleges szocializációs színtér a család. Ott már találkozhatunk a legkülönbözőbb ivási mintázatokkal és függőségi szintekkel, és sajnos sokszor találkozunk is, hisz az alkoholbetegek bevezetőben idézett nagy aránya mellett a magyar társadalom nagyobbik fele érintett lehet a problémában, függőként vagy egy függő hozzátartozójaként.
Hogy aztán a családban megtapasztalható minta vezet-e alkoholbetegséghez, az egyéni. Lehet, hogy valaki az otthon látott negatív mintát elutasítva tudja elkerülni a függőséget, de az is lehet, hogy jelentős részben épp e minta hatására lesz maga is alkoholbeteg. Vagy, mert követi a mintát, vagy, mert végül maga is az alkohol segítségével próbálja feldolgozni a családból hozott traumáit.
Ilyen értelemben a család szerepe elsősorban a mintaadás, és hogy aztán ki mit kezd ezzel a mintával, az már változó.
Ugyanakkor fontos megjegyezni, nem kell ahhoz a családban függőnek lennie, hogy az otthoni környezet szerepet játsszon a betegség kialakulásában. Sokszor elég az érzelmi elhanyagolás mint traumaforrás, mely aztán később valamilyen függőség, szenvedélybetegség alakjában üt vissza.
Kortárs csoportok mint konformitás
A másik legfontosabb színtere a társadalomba való beilleszkedésnek a kortárs csoport, azaz barátok, iskolatársak, srácok a térről. Náluk a legnagyobb szerepe a mintaadás mellett a konformitásnak van.
Azaz saját csoportunkban nem pusztán lehetséges viselkedésmintákkal találkozunk, de egy erős csoportnyomással is.
Viselkedjünk, kommunikáljunk úgy, képviseljük azokat a normákat, melyeket a többiek is.
Praktikusan ez úgy működik, hogyha pl. a baráti körünkben menőnek számít az ivás (dohányzás, füvezés stb.), akkor hajlamosak vagyunk átvenni ezt a mintát, mert nem akarunk kilógni a sorból. Tartozni akarunk valahová, és ha választott, vagy csak adott csoportunkban ennek ez az ára, akkor inkább megfizetjük, mint hogy körön kívülre kerüljünk, bármilyen mintát is hoztunk otthonról, ez esetben az alkoholfogyasztással kapcsolatban. Természetesen más csoportok másfajta normái éppenséggel meg is védhetnek minket a káros szenvedélyektől, vagy legalább attól, hogy azok esetünkben függőséggé váljanak. Ha pl. valamilyen vallásos vagy életmódcsoportban keressük, találjuk meg identitásunkat.
Ha viszont nem tartozunk egy valódi csoporthoz sem, akkor épp a magány, az elszigeteltség lehet az, melyet az ivással próbálunk kezelni, tünetileg és sikertelenül.
Kompenzáció
És a szocializációnak vannak olyan terepei is, ahol a függőséghez vezető viselkedés, esetünkben az ivás gyakran már kompenzációként, a megélt szorongás és stressz valamiféle kiegyenlítéseként jelentkezik. Itt elsősorban a szocializáció intézményes színtereiről van szó, mint az iskola, később a munkahely, de ilyen volt régebben a katonaság, vagy manapság is (igen szélsőséges esetként) a börtön. Tehát azok a helyek, ahol az egyén viselkedése jellemzően igen korlátozott, beszabályozott, ahol kevésnek érzi a számára adott szabadságot. Azaz lehet inni a munkahelyi stresszre, mikor szerintünk igazságtalanul szólt be a főnök, lehet inni a rosszul sikerült dolgozat vagy vizsga után, és lehet inni annak örömére, hogy végre a laktanya kapuján kívülre kerültünk, legalábbis egy időre.
Ezek a színterek tehát mind alkalmasak arra, hogy hozzájáruljanak az alkoholbetegség kialakulásához, miként egy részük arra is, hogy megvédjen tőle.
A mintaadás-konformitás-kompenzáció hármassága természetesen minden szocializációs színtéren működik, különbség mindössze abban van, hogy melyik mennyire erősen van jelen.
Ám az biztos, hogy egy olyan kultúrában, ahol minden alkalmat, szomorút, vidámat egyaránt ivással (is) „ünneplünk”, igazán nehéz elkerülni a kísértést annak, akinek már eleve kialakulófélben lévő problémái vannak a témában.
Kultúra és megbélyegzés
Bármiféle viselkedésmintánál, így az alkoholfogyasztás elterjedésében (aztán társadalmi problémává válásában) jelentős szerepe lehet annak, hogy az adott minta mennyire beágyazott kulturálisan, mennyire része a mindennapoknak, mennyire veszik az emberek természetesnek.
Kétségtelen, hogy minden általunk ismert civilizáció kultúrája tartalmazott valamilyen tudatmódosító szert/eljárást, a nyugati kultúrában ez már az ókorban, a görög-római világban is az alkohol, konkrétan a bor volt. Ráadásul a bort sokszor víz helyett vagy vízzel keverve fogyasztották ott, ahol nem volt megfelelő az ivóvíz minősége, és ez bizony a vezetékes víz elterjedéséig sok helyen volt így. E mellett a kereszténység is egyfajta szakrális tárgyként kezdte kezelni a bort, mikor a liturgiában mint Krisztus vére jelent meg.
Így aztán nem véletlen, hogy – szemben pl. a kannabisszal – legális, elfogadott és természetes része lett hétköznapjainknak. Az ivást egyáltalán nem tekintjük bűnnek, legfeljebb igen szélsőséges esetekben. (De gyakran még az árokparton eszméletlenül fekvő részegről is azt gondoljuk, hogy gyenge, hogy hibázott, de azt nem, hogy erkölcsi értelemben valami súlyos bűnt követett volna el.)
Mindennapi normáink szerint az ivás tehát elfogadott, a nagyivás kissé problémás, mondjuk, hogy hiba, az alkoholbetegséget pedig sokszor igyekszünk nem észrevenni.
Pontosabban a függőkre jellemző tagadás mellett a függő környezete is gyakran tagadásban van, azaz, hogy igen, megissza ő a magáét, de ettől még jó ember. És itt tűnik elő egy fontos pont, hogy az alkoholbetegség (szigorúan alkoholizmusnak nevezve) egy stigma, egy súlyosan negatív, dehonesztáló címke, melyet sokszor szimbolikus fegyverként használunk a társas érintkezésekben. Valakit alkoholistának nevezni komoly megbélyegzés, mely független az illető tényleges ivási szokásaitól, esetleges függőségétől, ill. annak mértékétől. (Ide illik az a bon mot, hogy „Alkoholista az, aki annyit iszik, mint mi, csak nem szeretjük!”.)
De a nyugati társadalmak, a magyar és általában a kelet-európaiak meg különösen, ezzel együtt alapvetően toleránsak, nem csak a nagyivással, de akár az alkoholbetegséggel kapcsolatban is, ami enyhén szólva nem használ a probléma kezelésének.
Miközben tényleg világelsők vagyunk, ha nem is az egy főre jutó fogyasztásban (ott még néhány ország előttünk jár), de az alkoholproblémákkal küzdők arányában.
Mert szinte mindig, tetszőleges élethelyzetekben találhatunk alkalmat az alkoholfogyasztásra. Ihatunk azért, mert valamilyen trauma ért minket, mert szorongást oldanánk, mert megünnepelnénk valamit, és a jó hangulatra még rátennénk egy lapáttal, de lehet, hogy csak egy kis ellazulásra, relaxációra vágyunk. És sok esetben egyszerűen csak a csoportnyomás miatt iszunk, hisz körülöttünk mindenki iszik. De bármi is az ok, a mennyiség itt nem csap át minőségbe (sőt, ellenkezőleg), a rendszeressé válás pedig már a komolyabb függőség előszobája. Ahová jobb nem bemenni.
Bácsván László
szociológus
HIVATKOZÁSOK
1. https://qubit.hu/2023/04/04/alkoholizmus-magyarorszag-vilagelso
2. Forsyth, M.: A részegség rövid története – Hogyan, miért, hol, mikor és mit ivott az emberiség az őskortól a jelenig? Lettero, 2021
3. Buda Béla: Szenvedélyeink. Sub Rosa Kiadó, 1995
forrás: Patika Magazin
