Az egész társadalom szellemi akadálymentesítése a cél
Érdekességek2023. december 17.
A fejekben kell megváltoztatni az embereket – állítja Boronkay Péter, többszörös világ- és Európa-bajnok paratriatlonista, az Allianz paralimpikon márkanagykövete.
Az élsportoló szerint az egyik legfontosabb az, hogy nyitottan álljunk egymáshoz és igenis merjünk kérdezni a másiktól – nincs ugyanis rossz kérdés. Ahogyan fontos tudatosítani azt is, hogy „fogyatékosnak lenni nem azt jelenti: vesztesnek lenni” – ahogy a Magyar Paralimpiai Bizottság egyik jelmondata is hangzik. Ráadásul szerinte mindenkinek megvan a maga küzdelme – teljesen mindegy, hogy ép-e valaki vagy sem. Az Allianz a Magyar Paralimpiai Bizottság partnereként, valamint a diverzitás elkötelezett támogatójaként a fogyatékossággal élők december 3-ai világnapja alkalmából paralimpiai márkanagykövete, Boronkay Péter tanácsait osztja meg arról, hogyan segítsünk jól az érintetteknek.
Az ENSZ 1992-ben nyilvánította december 3-át a fogyatékossággal élő emberek világnapjává. A szervezet célja ezzel azóta is az, hogy felhívja a figyelmet az érintettek problémáira, jogaira és széles körben segítse a helyzetük javulását. Ez alkalomból, az Allianz megkérte Boronkay Péter paralimpikont, hogy ossza meg tanácsait és meglátásait sorstársai beilleszkedésével kapcsolatban. Az élsportoló maga is a vele született hátrányból faragott előnyt az élete során. Bár fél karral született, de ez nem akadályozta abban, hogy teljes életet éljen. 6 évesen már úszott, később vízilabdázott, 2004-től pedig triatlonozott. „Szerencsésnek tartom magam, én ugyanis ennek az állapotnak köszönhetek mindent” – mondja. A „minden” pedig egyebek mellett sokszoros magyar bajnoki, Európa-bajnoki és világbajnoki címeket jelent. Azt ő is látja, hogy nem mindenkinek alakult hozzá hasonlóan az élete, ugyanakkor tudja, hogy némi odafigyeléssel és megfelelő hozzáállással mindannyian sokat tehetünk azért, hogy akadálymentesebb legyen az együttélés, az ő szavaival élve, a társadalom mentális akadálymentesítéséért.
Mindig kérdezz – hiszen nincs rossz kérdés!
„Nagyon egyszerű példa az, amikor állunk a zebránál, megpillantunk egy látássérültet és gondolkodás nélkül elkapjuk a karját, hogy átsegítsük az úton” – kezdi Péter. Holott az első és legfontosabb a kommunikáció kellene, hogy legyen,, vagyis ne mi magunk döntsük el, hanem kérdezzük meg, hogy kell-e a segítségünk. Mi ugyanis nem tudhatjuk más helyett, hogy mire képes vagy mire nem.
„Nagy show szokott lenni egy kívülálló számára az, amikor kötöm a cipőfűzőmet. Ugyanis szájjal meg egyéb más módszerekkel oldom meg. Egy ép ember szemszögéből ez bénázásnak tűnhet. Nem csoda, hogy általában meg is szokták kérdezni tőlem azt, hogy segíthetnek-e. Erre pedig én azt felelem udvariasan, hogy nem, köszönöm, én így kötöm be, megoldom”. Péter arra is figyelmeztet, hogy ránézésre nem tudhatjuk azt, hogy valaki csak pár hete veszítette el a karját és valóban jól jön a segítség, vagy az egész életét így töltötte, ezért már nagyobb rutinja van az ilyen helyzetek megoldásában
Továbbá a sportoló szerint sokan bele sem gondolnak abba, hogy a fogyatékossággal élőkben ott van a bizonyítási vágy is. Szeretnék tudni azt, hogy ők is képesek megoldani egy-egy helyzetet. „Ez egy kiszolgáltatott állapot, és az az igazság, hogy jellemzően nem szeretünk segítséget kérni. Pedig a megoldás nagyon egyszerű: a kommunikáció. Azaz bátran kérjünk segítséget, ha kell, illetve bátran kérdezzünk, ha szerintünk úgy tűnik, hogy valakinek szüksége lehet a támogatásra.”
Meglátása szerint a gyerekek legtöbbször őszinte kíváncsisággal fordulnak a fogyatékossággal élők felé. Fontos, hogy ők is őszintén kérdezhessenek. Egy gyerek szájából ugyanis nem hangozhat el rossz kérdés. Sőt, általában sincs olyan, hogy rossz kérdés. „Számtalanszor előfordult már, hogy a gyerekek kíváncsian nézegetik a karom helyét. Ilyenkor mondogatják, hogy nézd a bácsinak nincs keze. A szüleik általában próbálják csitítani őket, ami valahol egy természetes reakció. Én viszont azt szoktam mondani, hogy kérdezzenek bátran. Majd elmondom nekik, hogy én így születtem, de ma már mindent meg tudok csinálni, legfeljebb másként oldok meg helyzeteket.. Mindezt persze humorral fűszerezve.”
A humor
A humor, mint a különböző élethelyzetek kötőszövete, sokszor át tud segíteni nehéz, vagy zavarba ejtő szituációkon. Néha segít az, ha őszintén tudunk nevetni magunkon és a saját esetlenségünkön. Ugyanakkor azt soha ne felejtsük el, hogy egészen más valakivel együtt nevetni, mint valakin nevetni. Valóban tud segíteni a humor, de van, amikor vékony jégen táncolunk vele. Nem minden ember rendelkezik egyforma humorérzékkel, és abban is jelentős eltérések vannak, hogy valaki hol áll az önelfogadás terén.
„Nagyon fontos az, hogy ki mondja azt a bizonyos poént” – magyarázza Boronkay, aki maga egyébként abszolút a humor híve. „Szeretek viccelni, poénkodni – még a saját helyzetemmel is. Sokszor mondok olyat, mint kéz kezet mos, vagy kezességet vállalok valamiért. Aki ismer, az tudja, hogy nyugodtan velem együtt nevethet ezen. Ugyanakkor fontos felmérnünk az adott helyzetet és legyünk tapintatosak. Lehet, hogy egy-egy poén működhet, de nem érdemes kockáztatni. Előfordult olyan, hogy egy jó ismerősöm sütött el egy olyan poént, amelyet én szoktam és hát be kellett látnunk, hogyha nem az én számból hangzik el, akkor nem biztos, hogy működik.”
A megfogalmazás
„Van, amire érdemes odafigyelnünk, ajánlott elkerülnünk, mert sértő lehet” – figyelmeztet a paralimpikon, egyúttal emlékeztetve arra, hogy nagyon régen a nyomorék szót használták, „ami nagyon nem jó. Véleményem szerint a fogyatékos szóval nincs baj. Fogyatékosnak lenni ugyanis nem azt jelenti, hogy vesztes vagy. A legbiztosabb, ha azt mondjuk, hogy fogyatékossággal élő ember. Hiszen emberekről beszélünk.”
Fogadjuk el úgy, ahogy van és ne kompenzáljunk túl
„Harmadik gyermek voltam a családban, ép testvérek mellett nőttem fel. Tulajdonképpen én voltam a kakukktojás, ám ennek nem különösebben adták jelét a szüleim” – emlékszik vissza. „Apukám nem tudott jelen lenni, amikor megszülettem. Viszont felhívta anyukámat a kórházban és kérdezte, hogy minden rendben van-e. Anya mondta, hogy van egy kis probléma, ugyanis hiányzik a gyerek egyik karja. Apukám erre csak annyit mondott, hogy jól van, este 8-ra bent vagyok nálatok. ’81-ben volt mindez. Nem volt internet, nem volt Google, nem igazán tudták hová forduljanak tanácsért, nem tudtak rákérdezni, hogy mit kell csinálni, nem dobta ki egy gép automatikusan a választ. Végül számomra a legjobb megoldást választották: ugyanúgy kell nevelni ezt a gyereket is, mint a másik kettőt.”
A sportoló úgy látja, hogy ez a fajta szülői hozzáállás nagyon sokat segített neki. Ugyanis nem hátrányként élte meg a helyzetét. Szerinte fontos az is, hogy a szülei nem kényeztették el. „Saját magam tapasztalhattam meg, hogy mire vagyok képes, hogyan tudok legjobban érvényesülni. Magam jártam végig a lépcsőfokokat, nem vették el tőlem a bizonyítás örömét és erejét.” Ugyanakkor fennállhat a veszély, hogy a szülők túlsegítenek, túlkompenzálnak, amivel hosszú távon csak magatehetetlenné válhat a gyerek.
Felnőttként hatványozottabban nehéz lesz számára az önérvényesítés, önmaga elfogadása. Talán az a legjobb és a legegyszerűbb, ha úgy kezeljük, mintha semmi sem történt volna. Legalábbis amennyire csak lehet. Végső soron ugyanis az a legfontosabb, hogy érezze a gyerek: több mindenben hasonlít a társaihoz, mint amennyiben különbözik. Ő sem más, legfeljebb az ő fogyatékossága látványosabb.
Fogadd el önmagad!
„Vállald önmagad és igenis állj ki magadért” – ez egy univerzális üzenet nem kizárólag fogyatékossággal élő emberek számára Boronkay szájából, aki hozzáteszi azt is, hogy „amin pedig te magad tudsz változtatni, hát ne várj, változtass. És csak arra koncentrálj, amin valóban tudsz változtatni és engedd el azt, amin nem. Máskülönben csak feleslegesen pazarlod az energiáidat.” Péter ma már bátran állítja, hogy elégedett a helyzetével. „Nekem hiába jönne a jótündér egy varázspálcával a kezében. Ha 600 kívánságom lehetne, egyik sem lenne az, hogy legyen meg a karom.”
Az iskola és a pedagógusok
„Úgy látom, hogy az iskolákban, az oktatásban nem fektetnek elég hangsúlyt az érzékenyítésre” – vélekedik a paralimpikon, aki saját elmondása szerint a különböző óvodákban, iskolákban tett látogatásain és előadásain közel 30 ezer gyermekkel találkozott az elmúlt 8 év alatt. „Ilyenkor foglalkozunk az egészséges életmóddal, a táplálkozással, de beleszövöm az érzékenyítést is. Igyekszem felhívni a gyerekek figyelmét arra, hogy merjenek kérdezni. Vagy akár próbáljanak ki parasportokat. Szoktam kérdezni tőlük, hogy kemények vagytok? Ha igen, akkor próbáljanak meg ülve röplabdázni, vagy csukott szemmel tárgyakat megkeresni a tanteremben. Szerintem már egészen pici kortól el lehet kezdeni rávezetni a gyerekeket arra, hogyan tudnak hátrányból előnyt kovácsolni.”
Meglátása szerint az érzékenyítésben a szülők mellett óriási szerepe van a pedagógusoknak is. „Nagyon sokat tudnak segíteni a gyerekeknek abban, hogyan kezeljék ezeket a helyzeteket. Hogy ugyanúgy dolgozzanak a fogyatékossággal élőkkel, mint ép társaikkal. És aztán kialakulhasson egy egészséges és természetes segítő szándék.” Az iskolai emlékeit felidézve hozzáteszi, hogy „engem például sokszor fel akartak menteni tesiből. Én kértem azt, hogy ne tegyék. És hát szerintem a mai napig én tartom a Cooper-csúcsot a volt iskoláimban. Rájöttek, hogy milyen ügyes és milyen fürge vagyok. Persze, egy időben én is némiképp visszahúzódó voltam, de a kezdeti sportsikereket követően nagyon sokan a barátaim akartak lenni.”
A szellemi akadálymentesítésről
„A fejekben kell megváltoztatni a fogyatékos emberekről kialakult képet. Tulajdonképpen egy társadalmi szintű szellemi akadálymentesítésre van szükség” – mondja Boronkay. „Mindannyiunknak megvan ugyanis a maga kihívása vagy fogyatékossága. Nekem hiányzik az egyik karom, más viszont túlsúllyal küzd, vagy láncdohányos. Mindenkit lehet valamiért bántani vagy csúfolni. Úgy gondolom, hogy mindkét oldal érzékenyítésére egyformán szükség van.”
A világbajnok szerint nagyon sok erőt meríthetnek a fogyatékossággal élők a célokból, vagy akár konkrétan a sportból. „A sportnak köszönhetek mindent és továbbra is az életem része. Ez szerintem így is fog maradni. Bár a profi parasportot abbahagytam, az amatőr élsportot nem. Éppen készülök az Ironman-re, nemrég futottam maratont (2óra 59perc).”
A világbajnoki felkészülések közben is tudta, hogy a sportolói karrier után is lesz élet: „tudatosan készültem arra, hogy egyszer eljön majd a civil élet. Mindig folyamatosan képeztem magam. Az egyetemen szociális munkásként végeztem, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel is foglalkozom. Meg persze közben edzői végzettségeket is szereztem, és most sportmenedzsernek is tanulok. Jelenleg a Magyar Triatlon Szövetség Para szakágának vagyok a szövetségi kapitánya, és edzőként is tevékenykedem. Sok sportoló nem figyel arra, hogy mi lesz majd a sportpályafutása után. Holott akkor is kell, hogy maradjon valamilyen motiváció, mert az élet megy tovább.
Ráadásul az élsportolók remek kompetenciákkal rendelkeznek, amelyek később is hasznosak lesznek. Nincsenek kiégve az élettől, célorientáltak, van bennük lendület. Én tudtam, hogyha nyerek érmeket, utána is lesz dolgom, méghozzá példát mutatni! Nem akartam negyven pluszosan lerakni a lantot, hátradőlve chipset és kólát magamba tömve ellenni életem végéig. Ez egy tévút.”
forrás: Patika Magazin
