Barát vagy ellenség a mindennapi stressz?
Érdekességek2019. október 16.
A stressz korunk bubópestiseként kezelt, felfokozott lelki és testi reakciót előidéző tényező, ami egy meghatározott viselkedéses választ vált ki az adott helyzetet megélő személyből. A stressz rengeteg egészségügyi probléma okozója, olvashatjuk és hallhatjuk a médiában. Szív- és érrendszeri megbetegedések, vérnyomás, cukorbetegség, elhízás, gyomor- és emésztőszervi fekély, alvászavarok, idegrendszeri problémák. Mennyi-mennyi probléma, ami ennek a kis alattomos fenevadnak a rovására írható!
De álljunk meg egy szóra, hogy némi képzavarral Grétsy tanár úr elhíresült szavait idézzem. Maga a stressz valóban egy önállóan kezelendő valami? Úgy beszélnek róla, mint egy külön életet élő organikus szervezetről, mint egy parazitáról, ami kívülről a szervezetünkbe jutva betegít meg minket. Vagy mint egy baktériumról, vagy vírusról, ami a szervezetben elszaporodva, a szervekben tanyát verve gyengíti és leépíti testünket.
Mivel a külső környezetnek felróható okként definiálják, ezért magát az „ellenszert” is külső eszközökkel, gyógyszerekkel, gyógyhatású készítményekkel akarják kezelni. Ez azonban csak tüneti kezelés. Olyan, mint amikor a vihar által letépett cserepek helyére nylon fóliát húznánk. Átmenetileg meg véd a beázástól, de egy kisebb kaliberű szélvihar is hamar szétszaggatja és az épület ismét védtelenné válik a zivatarral szemben. Ha pedig az élet vihara teljes erejéből támad, nem csak a takarót, de magát a házat is keményen megszorongathatja.
A tüneti kezelések közül a sportot tartom leginkább alkalmasnak a stressz kezelésére, bár inkább én a kordában tartást, és a felfokozott érzelmi állapot lecsendesítését gondolom a valósághoz közelebb álló következménynek. Az intenzív, úgy nevezett aerob vagy más megközelítésben kardio edzések, mozgások hatására a stressz helyzet kiváltotta, akár tartósan fennálló felfokozott érzelmi állapot lecsendesíthető. Átmenetileg „lélegzethez” juthat az ember, és ezzel esélyt kap arra, hogy nyugalmi állapotban felmérje a helyzetet, amiben jelenleg van, és megoldási módozatokat dolgozzon ki. Mint ahogy előzetesen mondtam, ez egy átmeneti illetve tüneti megoldás.
Ezzel még a valós ok nem szűnik meg. Ez csupán a fájdalomcsillapító. Annak érdekében, hogy tartós változást érjünk el az életvezetésünkben, a felszín alá kell merülnünk, és le kell ásnunk egészen a gyökerekig. Mielőtt ásót és lapátot ragadnánk, vizsgáljuk meg, hogy mivel is van dolgunk, tegyük nagyító alá az „ellenséget”. Ha megtudjuk kivel állunk szembe, akkor a megoldás megtalálása is gyerekjáték lesz.
A szakirodalomban megkülönböztetnek úgy nevezett negatív és pozitív stresszt. A negatív stressz az a mumus, amiről a cikkben eddig írtam. A pozitív stressz az ami olyan helyzet hatására jön létre, ami kihívást jelent, ami hozzá tesz az életünkhöz, amivel építeni tudjuk a személyiségünket. Ilyenek a vizsgahelyzetek (bár erről szerintem megoszlanak a vélemények), az első randevú, egy új munkahely, gyermekvárás, költözködés egy másik lakásba vagy házba, és még sorolhatnánk. Ám ha megfigyeljük ezek is külső tényezők ugyan úgy, mint a negatív stressz kiváltói.
Akkor mitől lesz mégis az egyik pozitív, a másik pedig negatív?
A válasz az egyén, aki átéli az adott élethelyzetet. Így van az, hogy az ami az egyik embernek negatív stressz, az a másiknak pozitív. Akkor hát hogy is van ez? Akkor miért a környezetet és a körülményeket nevezik, meg mint a negatív stressz melegágyát. Akkor miért kezelik egy az egyéntől független valaminek, amikor maga az egyén teszi a stressz szó elé a pozitív vagy negatív előjelet. Ha átvágjuk ezt a gordiuszi csomót, akkor feltárul előttünk a valóság.
Mielőtt felfednénk az igazságot, még nézzük meg mi is maga a stressz. Vigyázat definíció következik: „ A szervezet nem specifikus reakciója minden olyan ingerre, amely kibillenti eredeti egyensúlyi állapotából, alkalmazkodásra kényszeríti” (az idézetet Selye Jánostól kölcsönöztem). Tehát kibillenti az egyensúlyából és alkalmazkodásra kényszeríti. Maga az alkalmazkodás a kulcsfogalom. Erről eszembe jut Darwin egyik elhíresült mondata: „A túlélés nem a legerősebb, de nem is a legintelligensebb fajnak adatik meg, hanem annak, amelyik leginkább képes alkalmazkodni a változásokhoz.”
Ismét visszajutottunk az egyénhez, aki képes, vagy nem képes alkalmazkodni. Azt gondolom, most már leránthatjuk a szobrot, akarom mondani a leplet. A stressz önmagában nem káros a szervezetre, a testre és a lélekre. Tovább megyek, maga a stressz, mint különállóként, önállóként kezelt, életellenes, az életet pusztítani képes kórokozó sem létezik. A stressz része, része kell, hogy legyen az életünknek, az életben maradás a létfenntartás alapját képezi. Nem a stresszel van igazán dolgunk, hanem az emberrel, aki a stresszt valamiféle képen megéli.
De mitől függ, hogy valaki negatívan vagy pozitívan éli meg a stresszt? Röviden és tömören attól, hogy az adott helyzet milyen érzelmeket vált ki az egyénből. Ha félelmet, bizonytalanságot, szorongást akkor ő ezt negatív stressznek fogja titulálni. Ha örömöt, lelkesedést, bizsergést, izgatottságot, akkor ő ezt pozitív stressznek fogja nevezni. Ezek az érzelmek pedig úgy nevezett viselkedéses választ indukálnak. Attól függően, hogy negatív vagy pozitív érzelmek generálódnak vagy elkerülő (ez a negatív megélés), vagy megküzdő (ez a pozitív megélés) magatartást és cselekvést hajt végre az ember.
Mindenkiben élnek bizonyos sémák egy-egy élethelyzethez való viszonyulás kapcsán. Már gyerekkorunkban megtanultuk, hogyan KELL érezni magunkat vesztességgel vagy nyereséggel járó helyzetekben. Miként KELL tekintenünk más emberekre, hogyan KELL viszonyulni a főnökhöz, a szomszédhoz, a párunkhoz, házastársunkhoz, na és persze az anyósunkhoz. Ebből a sok KELL-ből alakultak ki azok az érzelmi reakciók és viselkedéses válaszok is, amit olyan helyzetek váltanak ki amik kibillentenek a megszokott egyensúlyi helyzetből. Ezzel elmondhatjuk, hogy belénk van kódolva, hogy egy stressz helyzetet negatívnak, vagy pozitívnak élünk-e meg. Ezek a minták akár több generációkon átívelve is öröklődhetnek tovább, amíg valaki magára nem vállalja a saját érzéseit és ez által sorsát, és amíg felelősséget nem vállal a saját életéért. Amíg nem veszi a bátorságot valaki a jövő generációjából, hogy érzelmileg (is) felnőtté váljon.
Összegezve tehát a stresszel kapcsolatos gondolatainkat kijelenthetjük, hogy nem kell a stressz ellen küzdenünk. Mondhatjuk úgy is, hogy nem a stressz ellen kell küzdenünk.
A stressz ugyanúgy az élet része, mint a lélegzetvétel. Nem okolhatjuk a saját problémainkért, nem vethetjük ki a nyakunkból a felelősséget a saját sorsunk milyensége miatt. Nem mutogathatunk rá, mint minden jónak elrontójára. Sőt nem is személyesíthetjük meg, rá húzva a főnök, a szomszéd, a hivatalnok, a politikusok, de még a feleség, a férj, vagy a gyermek maszkját sem. Ha rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, az kizárólag belőlünk fakad. Így a megoldást is csak önmagunkban találhatjuk meg. Amennyiben hajlandóak vagyunk felismerni ezt a tényt, akkor nem létezik többé a stressz, mint negatív fogalom. Ám ha nem, akkor abba akár bele is halhatunk. Ez élet-halál kérdés.
forrás: Harmonet.hu
