Beszélgetés Hargitay Andrással
Érdekességek2018. május 28.
Kilencévesen még úszni sem tudott, 13 évesen már Európa-bajnok volt. Ez a szédületes tempó, a tudatosság, a maximalizmus, a sikerorientáltság jellemzi dr. Hargitay András olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok úszó, állatorvos életét. De a részletekről beszéljen ő maga.
Más 13 évesen még versenyautóért könyörög. Te 13 évesen az ifjúsági Eb-n két aranyérmet szereztél. Hogy élted ezt meg szinte gyerekként, tudtad ennek a jelentőségét?
13 évesen talán már tudtam, de 9 évesen egy véletlen kapcsán kerültem be az úszósportba. Vízilabdásnak jelentkeztem, de Széchy Tamás rögtön kiválasztott, hogy tehetséges vagyok. Ez volt április, május környékén, és még abban az évben decemberben megnyertem az első versenyemet úszásban.
- De amikor jelentkeztél, akkor már tudtál úszni?
Egyáltalán nem tudtam. Széchy Tamás tanított meg.
- Ennyi idő alatt?
Igen. Akkor voltam 9 éves. Aztán 13 éves koromban, 1969-ben először kerültem ki egy nemzetközi versenyre, Trentóba, végignyertük a korosztályomban az összes versenyt. Abban az évben volt az Ifjúsági Európa-bajnokság is, és ott a nálam két évvel idősebbek között megnyertem az Ifi-Eb-t. Ekkor már nemzetközileg is odafigyeltek az eredményeimre. Amikor az Európa-bajnokság döntőjére mentem ki – még most is emlékszem arra –, Széchy Tamás odalépett hozzám, és azt mondta: ne felejtsd el, fiam, most a hazádért úszol!
- Ez volt a motiváció?
Igen. Bennem akkor már tudatosult, hogy ez már nemcsak azt jelenti, hogy én első leszek, vagy második, hanem ez már annál több. És ne felejtsük el, hogy 1969-et írtunk, én abban az évben már másodszor mentem ki nyugatra, míg a felnőtt emberek háromévenként utazhattak. Visszatérve a versenyautóra, én is azzal játszottam, csak nekem az volt a kiváltság, hogy én Bécsben vásároltam a nálunk még ismeretlen versenyautót, ami távirányításos volt. A komoly versenyeredmények mellett azért gyereknek is megmaradtam, és hosszú időn keresztül még játszottam is. Csak az én játékaim mellett ott volt az úszás is.
- Sikeres sportoló voltál. Sikeres sportvezető. A civil életedben sikeres állatorvos vagy. Sikeresnek tartod magad?
Igen. Azt gondolom, nincs okom panaszkodni. Én mindennek örülök. Tudatában vagyok ennek, és értékelem is, hogy ilyen lehetőségeket kaptam az élettől. De ugyanakkor nálam jobban az életemet nem ismeri senki, és én tudom, hogy hol voltak azok a pontok, amelyeket bizony elrontottam, amelyeket másként csinálhattam volna. Azt is tudom, hogy ezeket már nem lehet visszahozni, akárhogy is szeretném, és itt nemcsak az olimpiai bajnokságra gondolok, hanem egy csomó minden másra is, amit nem úgy kellett volna csinálni.
- Amikor így visszanézel, és rájössz, hogy ott másként kellett volna tenni valamit, akkor ez a jövőre nézve tanulság is lehet?
Ez egy nagyon érdekes dolog. Erre én véletlenül jöttem rá, persze ha vannak véletlenek az életben. Émile Zolának a Patkányfogó című könyvét olvasva jöttem rá, hogy vannak olyan csuklópontok az ember életében, amikor döntenie kell, hogy melyik irányba induljon el.
- De ezt nem ismeri fel mindenki.
De lehet gyakorolni. Erre mondom azt, hogy tudatosan kell élni. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy én állandóan tudatosan élek, de ha ezekre figyelek, legalább tudom, hogy vannak jelentős fordulópontok, amiknél tudom befolyásolni az életemet, hogy erre indulok el, vagy amarra. Az én életemet biztos, hogy jelentősen befolyásolta az, amikor én valamilyen oknál fogva feltettem a kezemet arra a kérdésre, hogy ki akar a Központi Sportiskolába, a vízilabda-szakosztályba jelentkezni. Teljesen irracionális dolog volt, hogy én jelentkeztem, hiszen nem is érdekelt a vízilabda, nem is tudtam úszni, és a labdát sem szerettem. Mégis feltettem a kezemet. Még tudok jó néhány ilyen pontot mondani. Pl. jelentkezzek-e az állatorvosi egyetemre, vagy a testnevelési főiskolát válasszam inkább? Felismertem, hogy ez nagyon nem mindegy. Mert ha a TF-et választom, akkor tudok mellette úszni még egy kis ideig, ha az állatorvosit, akkor valószínűleg nem tudok az úszásra már időt szakítani. Nagyon nehéz döntés volt, az állatorvosit választottam, majd később elvégeztem a TF-et is. Nagy változás volt az is, hogy úszóként bárhová mentem a világban, engem mindenütt ismertek, állatorvosként senki nem ismert. Ez rendkívül szokatlan volt.
Én tulajdonképpen 13 éves korom óta reflektorfényben voltam. És én voltam a központban. Akárhová mentem, a társaságnak vagy annak a közegnek meghatározó szereplője voltam, és akkor eljöttem ide, a Lehel úti állatkórházba, és ez senkit nem érdekelt. Mentálisan újra kellett építkeznem. Az is egy nehéz pont volt 82-ben, hogy elkezdek-e itt dolgozni az állatkórházban, vagy felkészülök a 84-es olimpiára. Azt választottam, hogy itt dolgozom, abbahagyom az úszást, és ezt csinálom. Tulajdonképpen annak ellenére, hogy már esélyem sem volt arra, hogy a 84-es olimpiára kimenjek, hiszen már abbahagytam, de a szívem szakadt meg, hogy mehettem volna. A sors tragédiája, hogy nem is mentünk. Az egész élet ilyen döntésekből áll. Az adott pillanatban a lényegest a lényegtelentől kell tudni elválasztani, és ráérezni, hogy majd később, évek múltán mi lesz nekem fontos. Bízni a gondviselésben, hagyatkozni a megérzésekre. Nyilván minden döntésnek van következménye, a döntés következményeit pedig el kell tudni fogadni.
- Ebből az egész életfilozófiából próbálsz valamit a gyerekeknek átadni?
Igazából nagyon sokat gondolkodtam, hogy mi az, amit át tudnék nekik adni. A tudást bizonyos fokig esetleg át lehet adni, de az élettapasztalatot nem. Azt nekik kell megszerezni. Ha egy dolgot adhatnék a gyerekeknek, mi lenne az? Képesek legyenek megkülönböztetni az adott pillanatban a lényegest a lényegtelentől. De végig kell menni bizonyos tanulási folyamaton. Természetesen szerettem volna, ha ők úsznak, de egyiknél sem sikerült, mert én jobban akartam, mint ők. Azt megtanultam, ha én jobban akarom, mint ők, annak semmi értelme nincsen. Nem akarom erőltetni. Ha akarja, csinálja, a lehetőségek megvannak. Egyre inkább azt érzem, hogy az a fajta tapasztalat vagy az a fajta életfelfogás, amely engem jellemez, az őket is egyre inkább kezdi jellemezni, ugyanis úgy gondolom, hogy egyetlenegy dolog az, ami számít, a személyes példamutatás. Az a fontos. Magyarázhat az ember, amit akar, mondhat, amit akar, okoskodhat így, úgy, amúgy, ha a gyerek mást lát, akkor azt nem fogja csinálni. Van két fiam és egy nevelt lányom, úgy gondolom, hogy jó úton vannak. A nagyobbik fiú fotográfus, nagyon sok munkája van, és nagyon szépen dolgozik. A kisebbik fiú most élete álmát fogja megvalósítani, pilóta lesz. És a kislány még előtte áll sok minden dolognak, de nem vagyok nyugtalan az ő életükkel kapcsolatban.
- Biztos van jövőképed. Tudhatunk erről valamit?
62 éves vagyok. Tehát olyan nagy jövőt az ember nem rajzolgat már. Ahogy szokták mondani, a B oldal utolsó számai forognak, ezt azért figyelembe kell venni. Vannak még tervek. De ha ez most így befejeződne, akkor is bátran odaállnék arra a bizonyos képletes mérlegre, hogy megméreckedjek. Ismerem a hibáimat, az erényeimet, a mulasztásaimat, és amiket nem mulasztottam el, tudva ezeknek a súlyát és sokaságát. Megbánom azokat a bűnöket, amelyeket elkövettem, mert ezek sosem voltak tudatosak. És legyen az ember büszke arra, amiket elért. Szerintem ez a legfontosabb. Kiegyensúlyozott ember vagyok. A környezetem is így ismer, a munkahelyemen is így ismernek. Nem vagyok szélsőséges. Van egy miheztartásom, ahhoz igyekszem tartani magam.
Dr.Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
forrás: Patika Magazin
