Emlékkel élünk
Érdekességek2025. július 13.
A közös múlt jelentősége, avagy a kollektív emlékezetről
A kollektív emlékezet egy igazán széles körben használt kifejezés, mégis sok félreértés és ellentmondás létezik vele kapcsolatban. Ami biztos, az annyi, hogy legfontosabb összetevőit a közös tudás és a szélesebb értelemben vett kultúra, valamint az ezeket átszövő mintázatok és szimbólumrendszerek alkotják. Minden emberi közösség ezek alapján formálja meg saját identitását, mely aztán meghatározó lesz az egyének önmeghatározásában is.
A kollektív emlékezet fogalma az 1920-as években jelent meg a tudományos nyilvánosságban, elsősorban Maurice Halbwachs francia szociológus témába vágó művei kapcsán.
És bár igazán pontos, mindenki által elfogadott definíciója máig sincs, nagy vonalakban úgy határozható meg, mint az emberi emlékezet azon formája, amely túllép az egyéneken. Mert hordozója eleve a közösség, és tartalmait az egyén „készen” találja a szocializációja, a közösségbe való belenövése során. Elemei pedig mindazok a tudások, amelyek alapján a közösség létrehozza történeteit a múltról. vagyis a kollektív emlékezet nem cáfolhatatlan tényekkel operál, mert igazából egy konstrukció, ami a közösség tagjainak együvé tartozását hivatott erősíteni. Például egy-egy nép eredetmítosza (mint nálunk Hunor és Magor esete a csodaszarvassal) nyilván nem történelmi tény, miként a forradalmak történetét is jellemzően idealizálva mesélik bárhol, mert ennek a tudásnak a közös identitás kialakításában van kulcsszerepe.
Az emlékek meghatároznak minket?
Abban, hogy mi, emberek képesek vagyunk egyáltalán kisebb közösségekben és nagyobb társadalmakban együtt élni, meghatározó szerepe van a csoportidentitásnak. Azaz egy közös azonosságtudatnak, az elképzelésnek, hogy egy közösségen belül több közünk van egymáshoz, mint a közösségen kívüli idegenekhez. És ez a közös identitás aztán jelentős részben befolyásolja az egyes ember saját önazonosság-tudatát is, a kollektív emlékezet ezért egyéni szinten is megkerülhetetlen. Hiszen az, hogy pont magyarok vagyunk, nem csak azt jelenti, hogy nem vagyunk például franciák (miközben lehetünk akár franciák is), hanem azt is, hogy hallottunk már Mátyás királyról vagy a trianoni döntésről, azaz megvannak a közös történeteink elődeinkről.
- Így aztán a kollektív emlékezet egyik elsődleges funkciója az értékek, normák, tudások és értékelések, azaz összefoglalóan a kultúra átörökítése generációról generációra.
Ami azért fontos, mert a közös kultúra teszi lehetővé a kommunikációt és az együttműködést egy-egy társadalmon vagy társadalmi csoporton, közösségen belül. - Az átörökítés mellett pedig fontos ennek a kultúrának a fenntartása is, főleg, mert a kultúra nem egy állapot, hanem egy folyamat. Folytonosan változik, alakul a korral és a körülmények, feltételek változásaival. Nem úgy beszélünk, nem úgy viselkedünk, mint, mondjuk, 200 évvel ezelőtt, mégis folytonosnak érezzük kultúránkat épp az állandó, ám fokozatos változása miatt.
- És pontosan az átörökítés-fenntartásváltozás hármassága teszi lehetővé, hogy identitásunk egyik alapjává váljon. Itt egyfajta generációk közötti családi hasonlóságról van szó. Egyszerűen fogalmazva, alapesetben mindannyian hasonlítunk valamennyire a szüleinkre (miközben természetes módon különbözünk is tőlük), akik pedig a nagyszüleinkre, akik a dédszüleinkre és így tovább, miközben mi magunk valószínűleg már kevéssé hasonlítunk a déd- vagy ükszüleinkre. Máshogy élünk, más tudásokkal, más tapasztalatokkal, de a folytonosság mégis megvan, a saját tudatunkban is.
Hol „őrzik” az emlékeinket?
Sokféle módon és formában őrizzük meg és adjuk tovább közös, identitásformáló történeteinket és szimbólumainkat. A történelem során megjelentek a spontán formák, de az intézményesek is. A spontán színterek vagy felületek elsősorban a népi kultúrára jellemzőek, de a modern társadalomban is jelen vannak, főleg kisközösségi és családi szinten.
A spontán altípus két fő kategóriára osztható tovább.
• Mítoszok, legendák, mondák: a mítoszok minden kultúrában jelen lévő „nagy elbeszélések”, jellemzően az élet és a világ alapvető kérdéseire válaszolnak, mint, mondjuk, a teremtéstörténetek vagy egy-egy nép eredetéről szóló, sokszor mágikus magyarázatok. A mítoszok (akárcsak a legendák) sokszor vallási keretben, a papság által is közvetítetten jelennek meg, míg a mondák inkább a népköltészet körébe tartoznak, és szintén fontos részei a kollektív emlékezetnek. Az ókori birodalmak nagy eposzai (Gilgames, Mahabharata), a britek Arthur-mondaköre vagy a finnek Kalevalája mind-mind kiemelt szerepet játszanak az adott társadalom kultúrájának, és e kultúra folytonosságának megalapozásában. Hiszen minél régebbre vezeti vissza egy közösség a saját történetét, annál erősebb lehet egyfajta „kulturális magabiztosság”, a „még mindig itt vagyunk” érzete, és nincs ez másként velünk, magyarokkal sem.
• Családtörténetek: ha a mítoszok a nagy elbeszélések, akkor a családtörténetek a kicsik. Persze nem abban az értelemben, hogy ne lenne nagy jelentőségük az érintettek számára, pusztán arról van szó, hogy ezek az érintettek csak egy szűk kört alkotnak a nagyobb társadalmon, vagy akár a helyi közösségen belül. Szocializációnk során elsőként a családunk által leszünk azok, akik ma is vagyunk, így természetes, hogy a felmenőinkkel kapcsolatos történetek fontosak lehetnek számunkra. Például az Osztrák–Magyar Monarchia egy távoli szegletéből ideszármazott dédapa sztorija, aki megjárta az I. világháborút is. És jellemző, hogy ezek a privát történetek gyakran fontos történelmi események keretébe illeszkednek, személyessé téve azt, és összekapcsolva családi és társadalmi emlékezetet.
A spontánok mellett az intézményes színterek is fontosak, ezek formális keretek közt adják át a kollektív emlékezet elemeit, miközben van átfedés a spontán formákkal is. (A korábbi példánál maradva: Hunor és Magor története az iskolai tananyagnak is része.) A közös, kulturális emlékezet legfontosabb formális terepei:
• Az iskolák: a köz- és felsőoktatás intézményei, az óvodától az egyetemig, melyek szabályozott, általánosított módon igyekeznek valamiféle kulturális minimumhoz való hozzáférést biztosítani mindenki számára.
• A múzeumok: amelyek kiemelik, és kontextusba helyezve bemutatják, elsősorban a múlt tárgyiasult elemeit, nem korlátozva mindezt a konkrét történelmi emlékekre.
Egy-egy művészeti alkotás is fontos lehet a kulturális emlékezet szempontjából, mint a Mona Lisa vagy hazánkban a Feszty-körkép. (És egyes műalkotásoknak ezen szerepe igazából független lehet esztétikai értéküktől, Feszty Árpád híres, a honfoglalást bemutató festménye is eredetileg vásári látványosságnak készült.) Eme emlékezetformáló és megőrző funkcióban a múzeumok természetesen osztoznak a könyvtárakkal, melyek közül a nagyobb, központi intézmények gyakran töltenek be egyfajta múzeumi szerepet is. Mint pl. a londoni British Library, ahol a Magna Carta több eredeti változatát, vagy a Gutenberg-féle Bibliát is bemutatják a közönségnek.
• A média szerepe is jó ideje megkerülhetetlen, a tömegmédia korában alapvető szerepe van a hagyományos, ill. az online felületeknek. A 1969-es első holdra szállás vagy épp a 2001. szeptember 11-i terrortámadás is a tévé képernyőjén keresztül égett be milliók agyába, sőt, a legtöbben tudni vélik azt is, pontosan hol voltak és mit csináltak egy-egy nevezetes esemény idején. Ez a fajta közvetítettség ráadásul nem egyszerűen csak alakítja a kollektív emlékezetet, de – sokak szubjektív érzete szerint – egyenesen a történelemnek, ha nem is részesévé, de közvetlen megfigyelőjévé teszi az egyént. ugyanakkor épp a modern tömegkommunikáció és a közösségi média ad lehetőséget a torzításokra is.
Az emlékezet nem maga a valóság
Közös történeteink ugyanis nem feltétlen valamiféle objektív valóságot tükröznek. Arról van szó, hogy az emlékek eleve nem puszta lenyomatai tapasztalatainknak, hanem összetett tudati folyamatok eredményei. A kódolás-tárolás-előhívás hármasságában tudatunk elrendezi, keretbe foglalja és bizonyos elemekhez kapcsolja a minket érő élményeket és információkat. Azaz valójában az egyéni emlékeinket nem egyszerűen csak eltesszük az agyunk egy megfelelő „fiókjába”, hanem részben mi magunk alkotjuk azokat. És nincs ez másként a kollektív tudat és az ahhoz kapcsolódó emlékek esetében sem. Ennek egy jellegzetes példája az úgynevezett Mandela-effektus.
A történet ott kezdődik, hogy Fiona Broome, aki főleg „szellem- és kísértetvadászattal” foglalkozó kutatónak tartja magát, még 2009-ben egy konferencián szembesült azzal, hogy Nelson Mandela polgárjogi aktivista, egykori politikai fogoly és Dél-Afrika korábbi elnöke még mindig él. Pedig Broome, sok más emberrel együtt, azt hitte, hogy a Nobel-békedíjas Mandela már jóval korábban, még az 1964 és 1990 közötti bebörtönzése alatt meghalt. (Miközben csak 2013-ban hagyta itt az árnyékvilágot.) Innen kapta a nevét aztán a Mandela-effektus, melynek lényege, hogy a kollektív emlékezet is tévedhet, mi több, eltorzíthatja az egyéni emlékeket is, mert sokak együttes, hamis emlékezete olyan erős, hogy az ember hajlamos azt kritika nélkül magáévá tenni.
A jelenség egyik magyarázata az, hogy az érzelmi elfogultság nagyban befolyásolhatja a hamis emlékek kialakulását, miként a sokfelől áramló fals információ is. utóbbira a legjobb példát a közkeletű összeesküvéselméletek jelentik. (Mint hogy a Hold egy mesterséges űrállomás, vagy hogy a középkorból utólag kitöröltek 300 évet.)
Egy 2020-as kutatás szerint az emberek háromnegyede elkövet minimum egy hibát egy emlékkép-felidézős kísérletben, még azok is, akiknek kifejezetten jó a memóriájuk. A helyes válaszok soha nem mentek 95% fölé, mert az ember emlékezete nem tévedhetetlen, így aztán a közösségé sem lehet az. Ami persze nem csökkenti az egyéni és a kollektív emlékezet fontosságát, mert alapvetően azok vagyunk, akik emlékeink szerint mindig is voltunk.
forrás: Patika Magazin
