Honnan tudom, hogy ki szeret igazán? – Bajban ismerszik meg az igazi barát…
Érdekességek2024. június 02.
…és örömben! Mert van egy olyan mondás, miszerint barátot, ellenséget örömben-bánatban, testvért örökség osztozásánál ismerünk meg. Igen!
Egy kedves barátom hívott a közelmúltban, hogy nagy öröm érte, és szeretné velem megosztani. Már a bizalma is jólesett, hogy beavat az örömébe! Mikor elmesélte, hogy milyen megtiszteltetés éri, akkor megkönnyeztem örömét, és lehet, hogy jobban örültem, mint ő maga. Hiszen a másik örömének valahogyan fesztelenebbül, könnyebben tudunk örülni, mert nem nekünk kell feldolgozni azt a pozitív stresszt, amit az elismerés okoz. Hiszen kibillenti az embert a hétköznapokból az öröm és a bánat is. Mindenki másképpen dolgozza fel, érti meg és helyezi el a szívében a történéseket. Barátom öröme számomra is megemelte a napot, örültem egy ember örömének, aki végtelen szorgalommal és alázattal évtizedek óta végzi a dolgát, hittel teszi hivatását, és meglepetten tapasztalta, hogy van, aki ezt észreveszi és értékeli. Persze nem mindenki így reagált a környezetében az örömhírre: volt, aki faggatta, hogyan érte el, volt, akit nem is érdekelt a hír, inkább elfordította a fejét. Azt hiszem, abban segített neki ez az eset, hogy pontosan tudja, ki az, aki igazán szereti, és ki az, aki nem.
Néhány éve az anyukám érdemkeresztet kapott 56 évi, egészségügyben végzett, elhivatott gyógyító tevékenységéért, mert az életfeladata volt, hogy mások gyógyulását segítse. Sokan gratuláltak persze, és volt, aki törölte az ismerősei közül, mert nem bírta elviselni, hogy munkatársnőjét kitüntették. Ez is hozzátartozik a felismeréshez és a feldolgozáshoz: ki az, aki velünk együtt örül? Ki az őszinte szívű barát egy ilyen esetben?
Mondják, inkább száz irigyem legyen, mint egy szánakozóm. Igen, csakhogy az irigységért keményen meg kell dolgozni, azt nem adják ingyen! Évtizedek kitartó, szívós és alázatos munkájával elérhető, hogy sokan utálják az embert. Néhányan gyakran mondogatják: könnyű neki! Nem, nem az! Senkinek sem könnyű, hiszen mindenkinek megvan a maga kínlódása, problémája, megoldandó feladata, és persze örömei és sikerei is. Mindenki a maga életének alakítója. Ahogyan mondta egykor egy reneszánsz bölcs ember: „Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa…”. Sosem a másiktól kell elvárni semmit, nekünk magunknak kell szembenézni, küzdeni, továbblépni, elengedni és szeretni. Önmagunkat is, hiszen az önszeretet az alapja mindennek. Hogyan várhatom el a világtól, hogy szeressen és jól érezze magát velem, ha én magamban nem találom meg ezt az érzést?
Ha megtanuljuk elfogadni, szeretni magunkat, ha jól érezzük saját társaságunkat, akkor a világ is jól érzi majd magát velünk, mert ez sugárzik és ez érezhető.
Aki önmagát szereti, az szerethet csak másokat. Aki folyton negatív energiájú, az ugyanolyan embereket fog bevonzani magához. Aki hazudik, azt becsapják, aki hűtlen, azt elhagyják, aki bizalmatlan, azzal az élet is az lesz. Ki mint vet, úgy arat. Nagy bölcsesség ez, csak kevesen értik meg, ill. a másik hibáit látják, de önmagukkal nem mernek szembenézni, mert akkor a felszínre kerülnének azok a feladatok, amiket meg kellene tudni oldani. Az emberek vakok, de nagyon jól látják mások életét, pedig jobban tennék, ha a sajátjukéval foglalkoznának. Egyszerű és ragyogó is lehetne a világ, ha az emberek kinyitnák a szívüket a másik örömére és nem az irigységet táplálnák magukban. Persze ez abból fakad, hogy mélyen, legbelül érzik, nem tettek meg mindent önmagukért. Azt mondják: a megosztott öröm sokszorozódik, a megosztott bánat feleződik. Így van! Csak nem mindegy, kivel osztjuk meg! Ehhez is tapasztalat és némi életbölcsesség kell, hogy ki az, akire számíthatok örömben-bánatban? Olykor nagyon nagy csalódások érik az embert, néha életre szóló leckéket kapunk.
Festmény: Vészabó Noémi – ,,Tükörtöredékek…”
Volt egy ember, aki azt mondogatta nekem, hogy szeret, és én elhittem. Aztán egyre több csalódás ért, egyre többen figyelmeztettek, a saját barátai is, hogy vigyázzak vele, de én ezeket nem akartam látni és hallani. Annak akartam látni őt, akinek én hittem, és az nem a valóság volt. Egy idő után összeállt a kép, tudtam, hogy hazudik, és a bolondját járatja velem, de nem szóltam, belementem a játékba. Még akkor is ragaszkodtam ahhoz az illúzióhoz, aminek én akartam őt látni. Aztán egyre többször lehullott a lepel, egyre inkább kiderültek a hazugságai, hiszen egyszer körbeér a sok hazugság. Utólag okos az ember, bár addig is szórta a jeleket a sors, de én nem akartam azokat érteni vagy látni. Utólag annyi mindent megértettem, utólag már tudom, hogy mikor kellett volna elfutnom, de utólag értjük meg a dolgokat… Jó esetben. Mert az életet előre kell élnünk, de később rakjuk össze azokat a bizonyos köveket, amelyek az életutunkat kövezik ki. És ezen a bizonyos életen elkísérnek minket családtagok, barátok, akik igaziak, mert a hamisakat lefejti rólunk az élet, jó nagy csalódások által. Hiszen a lélek tapasztalni, tanulni születik le erre a csodálatos kék bolygóra, és a lélek csak akkor fejlődhet, ha
megpróbáltatások érik.
A feladataink között komoly megugrandó leckék vannak, az egész életünk tanulás.
Az is nehéz lecke, hogy felismerjük, megtanuljuk: ki az, aki igazán szeret minket, és ki az, aki csak színleli, mert az érdekei megkívánják. Érdemes néha megtisztítanunk lelki ablakainkat is, hogy kristálytisztán lássuk a minket körülvevő világot, az embereket. Egyszer azt mondta nekem egy nő, akit barátnak hittem, hogy gyűlöl, mert ragyogok. Azóta elkerülöm, ne zavarja a belőlem áradó fény. A sors úgyis alakítja az életet, hogy alkalmunk legyen elválasztani az ocsút a búzától. Aki eltűnik az életünkből, annak nincs is ott a helye. Ne zavarjuk meg az eltűnésében! Mennyi indulat és álmatlan éjszaka kínozza azt, aki irigy ránk… Ne zavarjuk meg benne!
Vinci-Vészabó Noémi
Leonardo da Vinci-díjas
festőművész, író
Megyeri Art Management
forrás: Patika Magazin
