Ismerd meg önmagad! – Beszélgetés Klein Dáviddal
Érdekességek2017. június 05.
Tiszta tekintet, világos megfogalmazás, filozofikus elmélkedés, mindez a magányos csavargó és a kommunikatív beszélgetőpartner személyében, aki a Mount Everest 8848 m-es hegycsúcsának oxigénpalack nélküli megmászását tervezi. Mindenkinek más utat kell választania ahhoz, hogy önmagát megismerje. Klein Dávid ezt választja.
1975-ben születtem Budapesten. 12-13 éves koromban kezdtem el a hegymászást, sziklamászást. Ennek a háttere talán az, hogy ügyetlen voltam a fociban, de azt felismertem, hogy fontos számomra a mozgás, a fizikai erőfeszítés, így sodródtam a hegymászás felé. Már az iskolai tanulmányaimat is elég rapszodikusan végeztem. A gimnázium első évében Pécsett tanultam a Leővey Klára Gimnáziumban. Hamar rájöttem, hogy a gimi nem nekem való, nagyon sok a struktúra, a fegyelem és a kötöttség, és kimentem egy évre az USA-ba. Ott megízleltem a kaland szabadságát, a felelősségét, a nehézségét és a szépségét. Megtapasztaltam, hogy milyen nehéz kenyér a szabadság, és azt is, hogy enélkül nem tudok élni. Amikor hazajöttem, beiratkoztam Budapesten a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba, majd - egy év után, az utolsó két évre - magántanuló lettem. Ekkoriban mindennél fontosabb volt számomra a csavargás, a szabadság és a hegymászás. Egy tátrai túra során találkoztam Mezey Lacival, és úgy döntöttünk, belevágunk egy igazi expedícióba.
- Az mit jelent, hogy expedíció?
Az expedíciós hegymászás a hegymászás egy önálló szakiránya. A hegy- és sportmászásnak nagyon sok válfaja van. Az egyik végén ott van mondjuk a teremmászás, alkalmanként néhány órai kreatív sporttal, a másik végén ott van egy 8000-es expedíció, mondjuk két és fél hónapos elfoglaltsággal. Suhajda Szilárd barátommal most az utóbbira vállalkozunk: hosszú ideig leszünk a hegyek között és a világ legmagasabb csúcsának palack nélküli elérése a célunk.
- A család mit szól a tevékenységedhez, hobbidhoz?
Én nagyon hálás vagyok a családomnak – édesapámnak, édesanyámnak –, mert képesek voltak megvalósítani két dolgot egyszerre. Szeretni és elengedni. Mindig számíthatok rájuk, ugyanakkor soha nem éreztem azt, hogy meg akarnák mondani, mi legyek, ki legyek, mit csináljak. Nyilván izgulnak, de tudják, hogy ilyen szempontból alapos vagyok. A „link”, csavargó énem a hegymászás alkalmával nem jöhet a felszínre.
- A hegymászásnál le kell győzni saját magadat? A természet erőit?
Nem, nem kell.
- Akkor mit kell legyőzni?
Semmit, semmit nem kell legyőzni! Ez egy viktoriánus maradványterminológia.
Az én élményem az, hogyha kőkeményen dolgozom, figyelek önmagamra, figyelek a másik emberre, figyelek a hegyre, akkor lehet, hogy a hegy megengedi, hogy 15 percet vendégeskedjek a csúcsán. Ennek köze sincs valakinek vagy valaminek a legyőzéséhez. 8000 méter fölött lenni - ahol éppenhogy csak vagyok –, olyan, mint a létezés határmezsgyéjén járni. Hogy milyen a viszony a hegy és köztem? A hegy könnyen rá tud venni, hogy ne legyek ott, ahol én akarok. Fordítva ez nem így van, én elég nehezen veszem rá a hegyet, hogy ne ott legyen, ahol ő van. Még csak észre sem veszi a jelenlétemet. Tehát ez nem a győzedelmeskedésről szól. A hegyet biztosan nem tudom legyőzni. És magamat se legyőzni akarom: Megismerni akarom önmagamat, megismerni a mászótársamat, megismerni és megérteni a hegyet.
- Van a heggyel valamilyen viszonyod?
Egyfajta kettősséget kíván meg tőlem a hegy. Azt várja, hogy legyen bennem őszinteség, keménység és szigor, ugyanakkor legyek érzékeny és empatikus is. Az őszinteség, keménység és empátia jelen kell, hogy legyen persze önmagammal szemben is. A hegyen pontosan olyannak látom magam, amilyen tényleg vagyok. Igazat kell mondanom magamnak. Ha évtizedekig csavarogsz a hegyek között, akkor a belső rezgéseid bizony fontos információt hordoznak. És ha nem figyelsz rájuk, és dirrel-durral átgázolsz a saját belső mondanivalódon, akkor nagy baj lesz. És jó, ha hasonló őszinteséggel és empátiával fordulsz a társad felé is. Ha valamit le lehet hozni odafentről, akkor ez az: egyfajta önismereti plusz, egyfajta minőség. Később, ha igyekszem, ezzel a minőséggel tudok itt, a „tengerszinten” tevékenykedni és viszonyulni másokhoz.
Egy-egy expedíció, túl azon, hogy egyfajta technikai kihívás is, ahol az ügyességeddel, leleményességeddel, kitartásoddal, szívóságoddal, kreativitásoddal meg kell oldanod egy puzzle-t – a mászóút támasztotta nehézségeket, feladatokat – ebből a nyers önismereti magból is áll. Találkozom önmagammal, olyan szigorú feltételek mellett, amelyek lehetetlenné teszik, hogy saját magamnak hazudjak. Pontosan olyannak mutat meg engem az expedíció saját magam számára, amilyen tényleg vagyok.
- Ezt más is így gondolja? Más hegymászó, vagy ez a te filozófiád?
Erre mindenkinek magának kell válaszolnia, hogy miért csinálja.
- Miből áll a felkészülés?
Három kategóriát szoktam említeni. Az első a fizikai felkészülés, az alapok lefektetése, ami nagyon fontos. Sok minden fejben dől el, persze, de ha nem fektetem le a fizikai alapokat, akkor ez költői humbug marad. Van a második, a stratégiai felkészülés, amikor kigondolod, hogy mit fogsz csinálni, mondjuk egy veszélyes szakaszon.
A stratégiában elemzéseket végzel, és a mászótársaddal, most Szilárddal, elemezgeted, hogy milyen szakaszhoz milyen megoldást rendeltek majd. És van a harmadik kategória, a mentális felkészülés. Ez is fejben zajlik, de a mentális különbözik a stratégiaitól, mert az puzzle-megoldás, a mentális pedig érzelmi készenlétet alakít ki. Sokat meditálsz, dolgozol azon, hogy mit jelent ez a hegy és ez a projekt neked.
- Félelemérzés nem lehet az emberben, ugye?
Tudatában kell lenni a veszélynek. Tudatosítjuk a veszélyt, erről beszélünk, ezt feldolgozzuk. A felismerése és tisztelése a helyzetnek, a hegynek nagyon fontos dolog, de nincs bennem igazán félelem. Izgalom, az persze van, de az más. Az igazság az, hogy a hegyen, odafent sokszor jobban otthon érzem magam, mint idelent.
Amikor ügyet intézek, sokkal több szorongás van bennem, mint 8000 méter fölött egy expedíció során. Az az én közegem.
- Időben hogy néz ki, hogy tevődik össze egy ilyen expedíció?
Négy fázisra lehet osztani az expedíció időtengelyét. Van a megközelítés, ami Budapesttől az alaptáborig tart. Közel két hét, mire az alaptábort egyáltalán elérjük. Kirepülünk Katmanduba, hordókat pakolászunk, utolsó beszerzéseket eszközölünk. Aztán felrepülünk egy meredek hegyi leszállópályára egy kis géppel, majd fölfelé gyalogolunk egy héten keresztül az 5300 méteres alaptáborba minden felszereléssünkel.
A következő fázis a leghosszabb és legfontosabb időszak: két célt valósítunk meg. Egyrészt a hegyen föl-le mozgunk – az egyes akklimatizációs körök után mindig visszatérünk az alaptáborba pihenni –, és így szoktatjuk a szervezetünket az egyre nagyobb magassághoz. Akklimatizálódni csak fenn tudunk, de pihenni csak lent. A feladat, hogy minimális állóképesség-veszteséggel (mert mindig veszítek) maximális akklimatizációt zsebeljek be. A másik feladatunk egy táborlánc kialakítása: készleteket halmozunk fel a hegyen, sátrakat ásunk be az egyes táborokban, ahol gázt, élelmet hagyunk hátra. Ha megvan a táborlánc és az akklimatizáció, akkor a meteorológiánál van a labda. Amikor ők úgy látják, hogy – mondjuk – tíz nap múlva lesz időjárási ablak, akkor felkészülünk a csúcsmászásra.
A harmadik fázis a csúcsmászás maga, amikor az alaptáborból kiindulva, a táborokat érintve felmegyünk a legfelső táborba – ez az Everest esetében 8000 méteren lesz –, ott pihenünk (de nem alszunk, hisz a szervezetünk eléggé megnyugodni a magas pulzusszám miatt ebben a magasságban), majd délután hat órakor elindulunk a csúcs felé, amit folyamatos mozgással másnap délre szeretnénk majd elérni. 18 órát mozgunk fölfelé.
Az utolsó fázis, a levonulás, amikor összeszedünk mindent, és visszatérünk a civilizációba: az alaptáborba és aztán Budapestre.
- Ki szponzorálja mindezt?
Több mint féléves felkészülési időszakon vagyunk túl. Sok támogatónk van, de most – a kiadványra tekintettel – kiemelném közülük a BioTech-et és a Kalifát. Nálunk – más sportokhoz hasonlóan – iszonyú fontos a megfelelő állóképesség kialakítása. A mi megmérettetésünk hosszú hónapokig tart. Ügyesnek, ravasznak, kitartónak kell lenni az akklimatizálódás során is és nagy magasságban a szervezet már mindenképpen gyengül. Ha megvágom a kezemet, akkor az a vágás két hónap múlva ugyanott lesz a kezemen, nem gyógyul be. Úgyhogy a vitamin-hozzáadás, a sóbevitel – mert a hóból olvasztjuk a vizet, és az tulajdonképpen desztillált víz –, a könnyen emészthető táplálékkiegészítők nagyon fontosak. Szegényes a táplálkozásunk, ezek kellenek. A másik fontos támogatónk a Kalifa. Aszalványokat és magvakat eszünk a hegyen, ami nem csak finom és egészséges, de könnyen emészthető és folyamatosan nassolható. Az emésztéshez oxigén kell, amiből nincs sok, és amit meg tudunk enni ebben a magasságban, az lényegében a magvak, olajos magvak és az aszalványok. Rajtuk kívül kiemelném még a DunaMedical csapatát: az alapos egészségügyi állapotfelmérés nagyon fontos, hogy minden apróság kiderüljön, ami kiderülhet indulás előtt. Az RTL is támogat. Ezek nagyon komoly szakmai partnerek.
- Van-e a jövőről valami elképzelésed?
Én abban bízom, hogy a hegyek valamilyen formában meg fognak maradni az életemben életem végé, ami – ezt szintén remélem és hiszem – viszonylag távol van még. Az fontos, hogy mindig reflektáljak, mindig megkérdezzem magamtól egy-egy expedíció után, hogy most ki vagyok, most merre tartok, és most mit jelent számomra a hegy. Ezenkívül jó lenne valamikor foglalkozni a filozófiával is, mivel 2004-ben beiratkoztam az ELTE BTK filozófia szakára, amit epikusan hosszú idő alatt elvégeztem, most pedig PhD-hallgató vagyok. Van egy törpe könyvkiadóm. Pszichológiával és pedagógiával foglalkozó könyveket adunk ki. Azért csinálom, mert fontos számomra a személyközpontú pszichológia, pedagógia ügye, amely nagyon közel áll hozzám. Kétévente én vagyok a szervezője a Kultúrák Közötti Kommunikáció elnevezésű egyhetes nemzetközi találkozónak. (Bővebben: www.encounter.hu) Egy bizonyos ponton pedig megint helyet kell adnom majd a csavargó énemnek. És ott van a képben, hogy lehet, hogy egyszer családom is lesz. Nem zárom ki, nem vagyok magányos farkas, azt gondolom, de eléggé könnyedén veszem a dolgot. Majd lesz valami.
- Mi a fontossági sorrend számodra 0 méteren és mi 8000 méteren?
0 méteren, azt hiszem, hogy inkább a mi, és 8000 méteren inkább az én. Persze 0 méteren is szeretnék önazonos lenni, és 0 méteren is fontos az, hogy én átéljek valamit. De az évek során sokat erősödött bennem, hogy milyen jó lenne, ha jobban odafigyelnénk egymásra. Mert a másik ember is fontos. Például, ha Szilárd feljut a csúcsra és én nem (benne van a pakliban), biztos vagyok benne, hogy ezt akkor is egy nagyon sikeres expedíciónak fogom megélni! Mert egy expedíció akkor sikeres, ha feljut valamelyikünk a csúcsra, és mind a ketten élve visszatérünk. De az expedíció alapvetően arról szól, hogy én ki vagyok, és hogy valamit szeretnék átélni és megtudni magamról. A lenti életem egyre inkább arról szól, hogy mi kik vagyunk, mint közösség, és hogy tudnánk jobban, emberségesebben viszonyulni egymáshoz.
dr.Szarvasházi Judit
főszerkesztő, gyógyszerész
forrás: Patika Magazin
