Kerestem az élhetőbb utat – Beszélgetés Bagdi Bellával
Érdekességek2017. május 11.
Negyvenéves vagyok. Rengeteg önmagammal vívott küzdelem áll már mögöttem. Gyakorlatilag azért kezdtem el az önismeret útját járni, mert már elviselhetetlen volt számomra a tudatlanságomból eredő, folyamatos szenvedés. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy amilyen mértékben változom, olyan mértékben változik a világ is körülöttem – ezekkel a gondolatokkal kezdte a beszélgetést Bagdi Bella előadóművész, énekes, önfejlesztő tréner.
Észrevétlen gyerekkor, iskolai megbélyegzés
1976 nyarán, amikor jóapám megtudta, hogy anyám megint terhes (addigra már öt gyereke volt apámnak), így kiáltott: „Csak a cigányoknak van ennyi gyerekük, meg nekünk!” Szóval, születésemkor nem rajongtak körül a rokonok, nem jártak a csodámra, és nem babusgattak, simogattak, szeretgettek mint szemük fényét. Egyetlenegy fotó sem készült rólam csecsemőkoromban, az első fotón, amely a családi albumban szerepel, kb. négyéves vagyok. Ráadásul apám ebben az időszakban súlyos alkoholista volt, folyamatosan verekedtek anyámmal, és a hangos üvöltözések mindennaposak voltak.
Pszichésen mindez nagyon mélyen hatott rám, és a legkorábbi emlékeim a gyermekkoromból a szorongó személyiségzavarral küzdő kislányról szólnak, aki fél az emberektől, miközben azt hiszi, hogy talán láthatatlan, annyira nem veszik észre. Talán azért pisiltem be tízéves koromig mindenféle körülmények között, hogy fölfigyeljenek rám. Kb. nyolcéves lehettem, amikor óra közben nagyon kellett volna vécére mennem, de annyira féltem feltenni a kezem, és mindenki előtt megszólalni és kikéredzkedni, hogy inkább bepisiltem az osztályban. Életem legkínosabb jelenete volt, amikor a tanító néni észrevette, és mindenki előtt megkérdezte, mi történt. Az egész osztály röhögött rajtam. Akkor az egyik fiú elnevezett pisis Bellának, és ez lett a csúfnevem egészen tizennégy éves koromig, amíg egy másik városba nem kerültem gimnáziumba.
"Nem vagyok szerethető" – ez volt az alapérzésem
Az az érzés, hogy nem vagyok szerethető, olyan természetes és egyértelmű volt a számomra, mint az, hogy minden reggel felkel a nap. A szüleimmel való kapcsolatom félelemre épült. Túlélésre mentem, mindig vigyáztam, hogyan viselkedem, nehogy én is áldozata legyek a mosógép gumicsövének vagy apám szíjának, mint a testvéreim.
Aztán tizenöt éves koromban elszöktem otthonról, mert apám azt állította, hogy kurva vagyok, anyám meg nem állt ki mellettem, és én úgy éreztem, nem akarok egy ilyen családhoz tartozni, ahol szavakkal bemocskolják a tisztességemet. Ez azért volt érdekes, mert egyetlenegy dolgot tartottam akkor értékesnek magamban, a szüzességemet, és úgy éreztem, apám a kijelentésével még azt is elvette tőlem. Hogy még jobban érzékeltessem, mennyire, tizennyolc éves koromban apáca szerettem volna lenni.
A vándorút: pokolból pokolba
Aztán húszéves koromban útra keltem, elhagytam a szülői házat és egy hátizsákkal megérkeztem Magyarországra. Igazi népmesei motívum: a király legkisebb gyermeke elindul szerencsét próbálni a nagyvilágba, aki különféle megpróbáltatásokon megy keresztül, mire elnyeri méltó jutalmát. Velem is így történt. Úgy érkeztem Budapestre, hogy csak egyetlenegy embert ismertem. Hamar szembesültem azzal, hogy amiket a batyumban magammal hoztam, azok leginkább apám szavai voltak: „buta vagy”, „ronda vagy”, „nem kellesz senkinek”, „semmire se fogod vinni az életben”. Istenem, mennyi, de mennyi olyan eseményt vonzottam be, ami visszatükrözte ezeket a hiteket magamról. Mert persze, elhittem, hogy igaza van. Olyan kapcsolatokat vonzottam be, ahol azt éltem át, hogy nem kellek igazán.
Színésznő lettem, mert szerepekbe bújva elviselhetőbb volt a világ, de nem tudtam megmutatni a bennem lévő tehetséget, mert azt gondoltam, túl csúnya vagyok színésznőnek. Hét éven át a statiszta szintjénél sokkal feljebb nem jutottam az alacsony önbecsülésem miatt. Egy baráti társaságnak köszönhetően létrehoztam egy zenekart, de tiszta kín volt minden koncert, mert meg voltam róla győződve, hogy nincs szép hangom, és ezt biztos mindenki hallja, és azt gondolja magában: „Miért nem hagyja már abba az éneklést ez a nő?”
„Vagy véget vetek az életemnek, vagy keresek egy másik utat, ami élhetőbb, örömtelibb és boldogabb."
Huszonhét éves koromig ez így ment. Kudarcok sorozata volt az életem. Nem csodálkozom azon, hogy egyszer csak betelt a pohár. Kész, nem bírtam tovább. Kiszálltam. Abbahagytam a színházat, kiléptem a zenekarból, vége lett az akkori kapcsolatomnak. Nem érdekelt, mi lesz velem. Az a gondolat sem érdekelt, hogy majd lehet, hogy az apám az arcomba vágja, hogy igaza volt. Egy reggel arra ébredtem, hogy ez így nem mehet tovább! Vagy véget vetek az életemnek, vagy keresek egy másik utat, ami élhetőbb, örömtelibb és boldogabb. Egyszer élek, és én azt élvezni akarom! Szóval, tudom, mit jelent fölállni a földről, tudom, mit jelent mindent hátrahagyni és egy új életet kezdeni.
13 év telt el azóta... „Szabadnak érzem magam."
Tizenhárom év telt el azóta, és jó érzés most azt mondani, hogy a helyemen vagyok magamban, magammal és a világgal. Jó érzés szabadon és önfeledten azt mondani, hogy szeretem magamat olyannak, amilyen vagyok, a tökéletlenségemmel együtt. Szabadnak érzem magam. Nem az hajt, hogy másoknak megfeleljek. Egyes-egyedül az számít, hogy szeretetben legyek saját magammal és a világgal. Ha konfliktusba kerülök, megengedem magamnak a konfliktust, nem félek tőle, viszont mindent megteszek azért, hogy a béke irányába mozdítsam tovább a létrejött helyzetet. Ha sérelem ér, mindent megteszek azért, hogy képes legyek a megbocsátásra, mert enélkül a lelkem nem élhet békében. És a lelkem békéje fontosabb minden sérelemnél. Ha valami nem sikerül úgy, ahogy szeretném, megengedem magamnak, hogy ne sikerüljön, majd legközelebb jobban odafigyelek.
„... a lelkem békéje fontosabb minden sérelemnél!"
Sokat változtam ez alatt az idő alatt. Valamikor rettenetesen féltem az emberektől, nem mertem egy osztálynyi ember előtt megszólalni, ma már több ezer embernek tartok előadásokat, koncerteket, jótékonysági programokat.
Valamikor féltem a szeretettől, féltem, hogy megsérülök, nem mertem szeretni, és nem hagytam, hogy szeressenek. Ma már csodálatos párkapcsolatban élek, ahol megtapasztalhatom, milyen a félelem nélküli, önfeledt szeretet és bizalom.
Valamikor féltem magamat megmutatni, féltem, hogy a hibáim miatt nem fognak elfogadni. Például nem mertem mikrofonba énekelni sokáig, mert ha meghallják, hogy hamisan énekelek, nem fognak szeretni. Ma már bátran énekelek mikrofonba, és nem félek hibázni.
Valamikor tele voltam sérelmekkel a szüleimmel kapcsolatban, de az önismeret útján haladva képessé váltam a megbocsátásra, és ma már meghitt szeretetben vagyunk egymással. Megtapasztalhattam, bármilyen problémával is küszködjek, mindig van kiút belőle. A kiút pedig az önelfogadáson keresztül vezet, a felelősségvállaláson át egészen a céltudatos jellemig.
„Igen, a világ akkor egy nagyon jó hely lenne!"
A legtöbb embernek a belső világa zaklatott, ingatag és hajlamos a békétlenségre. De ez az állapot nem eleve elrendelt. Mindannyiunk belső világa békés, szeretetteli és gyógyult is lehetne. Hogy megvalósítható-e ez a gyakorlatban? Úgy gondolom, igen. A tudatos fejlődés mellett való elköteleződéssel.
Hiszek abban, hogy a világ jobb hely lenne, ha mindenki 50 százalékkal magasabb önbecsülésre tenne szert azáltal, hogy tudatosabban élne, felelősséget vállalna, elfogadná magát és másokat, és ennek megfelelően viselkedne. Igen, a világ akkor egy nagyon jó hely lenne!
Dalok, könyv és a Boldogság program
Dalaimmal, a Sorsfordító önbecsülés c. könyvemmel, önfejlesztő és motivációs koncertjeimmel és egyéb rendezvényeimmel abban szeretnék segíteni, hogy belső világunkban békére, szeretetre és gyógyulásra leljünk.
Például 2014-ben indítottam el a pozitív pszichológia módszereire épülő tíz hónapos ingyenes Boldogság programot, amelyhez bárki csatlakozhat, kezdőknek egy tökéletes lehetőség, hogy elinduljanak a változás útján. Még ugyanebben az évben pedagógusok kérésére kidolgoztuk és elindítottuk a diákoknak szóló Boldogságóra programot, amelyhez eddig 3500 pedagógus csatlakozott, aminek köszönhetően ma már közel 60 ezer gyerek vesz részt boldogságórákon Magyarországon és határon túli magyar iskolákban. Az ELTE Pozitív Pszichológia Laboratóriuma tudományos vizsgálatot végzett a 2015–2016-os tanévben a Boldogságóra program hatékonyságával kapcsolatban. Prof. Oláh Attila, a kutatócsoport vezetőjének nyilatkozata szerint: a boldogságórák hozzájárulnak a diákok pozitív lelki fejlődéséhez, erősítik az önbizalmat, a kitartást, fokozzák a koncentrációs képességet, fejlesztik a divergens gondolkodást és kreativitást. A boldogságóra munkásságomnak egyik büszkesége.
Ebben a programban, amit a Jobb Veled a Világ Alapítvány elnökeként szervezek, minden benne van, ami nekem segítette megváltoztatni az életemet: olyan boldogságfokozó technikák, amelyek boldogságkutatók szerint a leghatékonyabbak, és természetesen a zene!
Kodály Zoltán szerint: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Teljes lelki élet zene nélkül nincs, vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése.” Aki az önfejlesztő dalaimat hallgatja már, az tudja, milyen erő van a zenében. Képes bennünket megújítani minden szinten. Örökké hálás leszek Istennek, hogy a zene ajándékát adta nekem, mert belső világom jobb megismerését, felvirágozását és kiteljesedését ennek köszönhetem. És most rajtam a sor, hogy továbbadjam azt, ami nekem segített.
Dr. Szarvasházi Judit
főszerkesztő-gyógyszerész
forrás: Patika Magazin
