2026. szeptember 26.
Õsszel, amint az elsõ sárga levelek lehullanak, egyeseknél a nyáron oly jellemzõ jókedv egyszerre elmúlik, a napfényes évszakban felhalmozott energiatartalékok leapadnak. Állandóan fáradtak, melankolikusak, nehezükre esik reggelente felkelni. Nem is szólva arról, hogy ellenállhatatlan vágyat éreznek az édességek és a tésztafélék iránt, ami persze nem múlik el nyomtalanul – ilyenkor persze felszednek néhány kilót.
A szakorvos szerint ezek a klasszikus, „szezonális” depresszió tünetei, amelyek nem olyan súlyosak. A téli idõszakban kezdõdõ és az annak az idõtartamára korlátozódó depresszió esetén az állandósult rosszkedven, fáradtságon, gyengeségen kívül álmatlanság, étvágytalanság léphet fel, ugyanakkor az ellenkezõje sem ritka: a túl sok alvás iránti igény és az édességek iránti olthatatlan vágy is lehet a velejárója. Mint a „szezonális” elnevezés is mutatja, ez a fajta depresszió általában szeptember közepétõl márciusig tart, és a tavasz beköszöntével elmúlik. Ha nem tesznek ellene, várható, hogy a következõ õsszel újból megjelenik.
Az õsszel jelentkezõ és tavasszal megszûnõ tünetek összessége – a megfigyelések szerint – az ebben az idõszakban tapasztalható kevesebb és gyengébb napsugárzásra, a rövidebb nappalok miatti, sötétebb fényviszonyokra vezethetõ vissza. Természetesen a szezonális depresszió felléptekor genetikai és környezeti tényezõk is közrejátszanak, melyeknek az említett fényhatásokkal való kombinációja okozza a rossz kedélyállapotot, a kedvetlenséget, a fáradtságot. Mai ismereteink szerint ez a jelenség – az alvással is összefüggõ – melatoninhormon termelõdésével áll kapcsolatban. Normális körülmények között ez csak éjjel választódik ki, hajnali 4–5 óra közötti csúcsidõvel. A tudományos vizsgálódások alapján az a tény, hogy a szervezet az éjszakai sötétség után elõször reggel van fénynek kitéve, azzal a hatással jár, hogy megszûnik a melatonin termelõdése (így az álmosság, a fáradtság is).
2026. szeptember 25.
A fül tisztítása olyan, mint a futball: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá, de csak kevesen vannak, akik valóban jól csinálják. Mindenekelõtt tisztázni kell, hogy egészséges fülben összegyûlõ fülzsírról vagy beteg fülrõl van-e szó? Ennek eldöntése szakorvost igényelhet.
Ezután – ha egészséges fül tisztításáról beszélünk –, figyelembe kell venni, hogy zsíros-e vagy száraz-e a bõr: a szárazbõrûeknek a hallójáratával egy életen át nem kell foglalkozni, mert a képzõdõ kevés, száraz, inkább levált hámpikkelyecskének tûnõ fülzsír a hallójáratból a rágómozgások kapcsán spontán kiürül. Ilyen esetben a fül tisztogatása a legkülönbözõbb, egyébként éppen erre a célra forgalmazott fültisztító pálcikákkal (nem szólva a hajcsatról, gyufapálcikáról és társairól) teljesen felesleges.
A másik véglet az olyan erõsen zsíros bõrû ember, akinek annyi fülzsír képzõdik a fülében, hogy kéthavonta vagy még sûrûbben jelentkezik fülmosásra a fülészeten. Ilyenkor a fültisztító eszköz nemcsak felesleges, de kifejezetten káros. Ezekkel a pálcikákkal ugyanis a hallójáratban képzõdött fülzsírt kemény, akár babnyinál is nagyobb „dugóvá” sikerül összepréselni, és ez már pusztán nyomásával fülfájást okoz, különösen, ha mosdáskor vagy uszodában egy kis víz kerül a hallójáratba, amitõl a fülzsírdugó megduzzad. Amíg a dugó mellett egy parányi kis rés is van, addig jó a hallás, de mihelyt ez a kis átjáró, például a fent említett módon elzáródik, azonnal romlik a hallás. Ilyenkor szokták mondani, hogy „víz ment a fülbe”.
2026. szeptember 25.
Nagytekintélyû tudósok állítják, hogy a szakmai publikációk nehézségi fokát meghaladó feladat egy fontos témáról tudományos hitelességgel, s egyben mindenki számára közérthetõen értekezni. Ezért szerkesztõségünk nagy örömmel fogadta a most közölt írást, amelyet olvasóink nevében megköszönünk a szerzõnek.
Az elsõ élõlények a tengervízben fejlõdtek. Azóta az evolúció hosszú utat járt be, testnedveink összetétele azonban mind a mai napig az õstengerek iontartalmát tükrözi. A magasabb rendû szervezetek az édesvízi, majd a szárazföldi körülmények között csak úgy alakulhattak ki és maradhattak fenn, hogy sejtjeik belsõ környezetének állandóságát, az úgynevezett homeosztázist fenntartották. Ennek biztosítása a vesék feladata, ezért a vese életfontosságú szerv.
Galénosz már i.e. 200 körül felismerte, hogy a vizeletet a vese képezi. A vesebetegségekkel foglalkozó tudomány (nefrológia) azóta óriási fejlõdésen ment keresztül, és az utóbbi évtizedekben a vesemûködés gépi helyettesítésére is lehetõség nyílt. „Tökéletes” mûvesekészülék azonban máig sem áll rendelkezésünkre. Hogy miért nem, arra talán választ ad a vesék felépítésének és mûködésének rövid ismertetése.
