Zene és spiritualitás
Érdekességek2018. február 17.
"Ha elcsendesíted értelmedet és kioltod a hangokat körülötted, akkor mit hallasz?" - a 11. század legnagyobb zen mestereinek egyike tette fel ezt a kérdést. Japánban a zen kolostorokban évszázadok óta kérdezik ugyanezt. A zene hangja és annak jelentése lesz a következő gondolatok tárgya, mégpedig egy lehetséges szellemi fejlődési út vonatkozásában.
A zene, mint a makro- és mikrokozmosz leképződése
Mielőtt hangunkkal vagy valamilyen hangszerrel zenét, muzsikát szólaltathattunk volna meg, a hangzás hozott létre bennünket. A hangban vagy tónusban, akárcsak más jelenségeknél, a makrokozmosz tükröződik a mikrokozmoszban. Már Kepler felfedezte a 17. században, hogy a bolygók nem egy kör mentén, hanem elliptikus pályán mozognak.
Az elliptikus pályák végtelen mennyiségének lehetőségei közül a bolygók úgy tűnik, olyan pályákon mozognak, amelyek összhangban vannak a zenénkben megszólaló hangok egymáshoz való viszonyaival. Itt a bolygók keringési pályái látszatra a zenei felhangsor aspektusainak felelnek meg. A felhangsor a zenében a legtermészetesebb hanglétra.
Az egyes hangszerek hangzását az határozza meg, hogy több-kevesebb felhang is megszólal az alaphanggal együtt, és ezek közül egyik-másik néha előtérbe kerül. Amikor meghalljuk egy hangszer hangját, akkor mindig egy kiinduló hangot hallunk annak specifikus felhangsorával együtt. Minél magasabbra hatol ez a felhangsor, annál disszonánsabbak lesznek az intervallumok, a hangközök.
A sor elején a „legharmonikusabb” intervallumok állnak, mint az oktáv (rezgésarány 1:2), a kvint (2:3) és a kvart (3:4), a végén pedig, amelyeket disszonánsként érzékelünk, mint a szekund (7:8), a szeptim (12:23) és a tritónusz (12:27). Az intervallumokat számértékekként is megadhatjuk, amelyek aztán azoknak az arányoknak felelnek meg, melyeket a természetben és a kozmoszban találunk meg. A hangtani viszonyoknak tehát kozmikus jellegük van. A kozmoszban minden mozgás egy hangot hív fel, legyen az mégoly halk is.
Ezek a rendezési elvek alakítják ki a makrokozmoszt, a mikrokozmoszt és a zenét is. Így például a természetben és az építészetben is ismert aranymetszés (0,618) a zenében a szextnek felel meg (12:19=0,63 és 12:20=0,6).
Minden szerves forma, de még egy kristály is olyan felépítéssel rendelkezik, amelynek arányai a zenében előforduló, harmonikusan hangzó intervallumok szám-viszonyainak felelnek meg, s ezek egyszerű páros számokkal felírhatók, mint Pitagorasz és Platón is megállapították már.
Egy speciális vizsgálat keretei között kimutatták, hogy az ember a legmélyebb és legmagasabb hallható hang között több, mint 1000 különböző hangmagasságot képes megkülönböztetni. A zenében ennek csak töredékét használjuk. Így például a használatos zongorának „csak” 88 billentyűje van. Az általában használt hangok azok, amelyek a természet és a kozmosz fentebb említett törvényszerűségeinek megfelelnek.
Azokat a hangokat, amelyek nem felelnek meg ezeknek a törvényszerűségeknek, azokat „helyre-halljuk”. A zongorán nincsenek negyedhangok, erre itt vannak más egyéb hangszerek és az emberei hang. A keleti - 22 fokos - hanglétrák is olyan szerkezetűek, amelyekben már negyedhangok is vannak. Az abszolút hallás jelensége az oktávokra osztáson alapul, mint az egyszerű számokra alapuló hangvisszaadás. A „helyre-hallás” jelenségén alapul a temperált hangolás is mint egyszerű számokon alapuló hangvisszaadáshoz, hangzáshoz történő alkalmazkodás. Először is azáltal, hogy a hangközök egyenlő mértékben csökkennek, addig, amíg jól tagoltan nem hangzanak, amíg egy moduláció (váltás) 12 hangonként lehetővé válik. (Mind a 12 hangszín közötti váltakozásra - moduláció - csak azáltal van lehetőség, hogy a hangközöket egyenlő mértékben csökkentjük, úgy hogy jól temperáltan hangozzanak).
Enélkül a modulációs lehetőség nélkül nem alakulhatott volna ki az utóbbi évszázadok zenéje. Egy másik hangnembe történő átváltás, a transzpozíció, egy másik szférába való ugrás, elvileg bárhol az univerzumban lehetséges a zenén túl is.
Amit hétköznapjainkban zenének nevezünk, az nem más, mint a harmónia egyik aspektusa és az univerzum ereje, amely minden mögött hat, és ez a természet eredete. A zene története nem más, mint új harmóniák felfedezésének története.
Mikor az ember elkezdett egyáltalán bárminemű zenével foglalkozni, csak az egyhangú melódiákat találták jól csengőnek. A hellenizmus korában fedezte fel a nyugati tudat elsőként az oktávokat, ami az első lépés abba az irányba, hogy két hang egyszerre szólaljon meg. Ezt követte a kvint és a kvart felfedezése. A korai középkorban a terc (4:5) még ördögi hangköznek számított, de 1300-tól kezdve bevonult a zeneművekbe.
A 15. század folyamán alakult ki a dúr-hanglétra (dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó). A következő évszázadokban felismerhető a kettős és többes hangzások egyre elterjedtebb használata, amelyeket nem sokkal azelőtt még disszonánsnak tartottak. A 19. században a szekundokat, a szeptimeket és a tritónuszokat még disszonánsnak találták, habár Bach és Mozart már felhasználták őket a harmonikus hangzások előtti feszültségfokozásra. Ma már ezeket a feszültséget keltő rezgésviszonyokat is önállósult hangzásoknak fogadja el a fülünk.
Az ember a 12 ismert hangot és ezek hangközeit folyamatosan integrálta a zenébe, ezzel egyre mélyebben összekötötte magát a világ törvényeivel, és eközben a legjobban hangzó hangközöket egyre jobban kiegészítette az eleinte disszonánsan hangzó intervallumokkal. Ez a fejlődés vezetett a 20. században a glissando-khoz (jelentése: csúszva; elmosódó hangok felfelé vagy lefelé), a zörejek és lárma beépüléséhez a zenei kompozícióba, amivel elértük a végfázist.
Zene és érzelem
Éppen manapság nyílik lehetőségünk arra, hogy a legkülönfélébb zenei stílusokat és irányzatokat hallgassuk és játsszuk.
De milyen alapon döntünk egyik vagy másik mellett? Mi például a blues zene alapja?
A „fehér ember nem tud bluest játszani” szólás a korai rabszolgákra utal, akik a gyapotföldön a legrosszabb körülmények között dolgoztak. Életérzésüket és hontalanságukat a megfelelő zenével fejezték ki. Ma azonban sok muzsikust ismerünk, akik nem rabszolgamódon, hanem igen jó anyagi körülmények között élnek, mégis meggyőzően játsszák a bluest. Az életérzés, amit kifejeznek, esetleg szenvedésen, frusztráltságon és egy határozatlan érzésen alapul, azon, hogy a dialektikus életrendben a belső vágyakozást nem tudják csillapítani. A blues elnevezés a „blue” (=kék) szóból ered, és melankolikus hangulatot idéz. Ez a szenvedés származhat a dialektikus világgal való elégedetlenségből, alapját képezheti azonban a szerelem, vagy egy ideális állapottal való egybefonódás utáni vágyakozás is. De a bluesnál is, akárcsak a popzenénél, lehet szó beteljesületlen vagy nem beteljesedő szerelemről is.
A zene sok esetben az aktuális korszak életérzését tükrözi. Azok a fiatalok, akik nem találják az élet értelmét ebben az anyagi és intellektuálisan tájékozódó világban, például olyan zenét alkotnak, amely egy megfelelő életérzést fejez ki. Ritmusba és hangzásba áthelyezett tudatállapotról is beszélhetünk. Aki hallgatja, annak akkor tetszik a zene, ha a tudatállapota és életérzései a zeneszerzőéhez és a zenészéhez hasonlóak, ugyanúgy, mint amikor egy húr egy hangszeren akkor rezonál igazán szépen, ha egy másik hangszer is ugyanazt a hangot játssza, amire a húr hangolva van. Hogy melyik zene tetszik, az attól függ, hogy van-e rezonancia a zeneszerző és zenész, valamint a hallgató között. Ez a rezonancia lehet dialektikus szintű, de lehet a lélek szintjén is.
A zene olyan érzéseket fejezhet ki, mint bánat, öröm, agresszió, belső vágyakozás, vagy kifejezhet sok minden mást is, és ezeket a hallgatóból is előhívhatja. A zene erős hatása azon alapul, hogy anyagtalanul hat. A hatásában a legtöbb esetben nem a hangok maguk meghatározóak, hanem a köztük lévő viszony.
A zene lehetséges jelentősége egy szellemi ösvényen
Hol tartunk ma, mi a következő lépés fejlődési utunkon, mint zeneszerző, zenész és zenehallgató?
„Minden dologban,
mi álmodni képes, alszik egy dal,
és a világ felemelkedik hozzá és énekli,
ha megtalálod a varázsszót.”
(J.v. Eichendorff)
Nem hallhatjuk meg a Szent Föld teljes dallamát, a tökéletes éneket anélkül, hogy ismernénk a varázsszót, az egyetlen hangot.
Olyan ponthoz érkeztünk, ahol már nem arról van szó, hogy az univerzum törvényeit vagy saját érzéseinket leképezzük, hanem arról, hogy összekössük magunkat az egyetlen hanggal, az őserővel, mellyel együvé válhatunk, és azt így rajtunk keresztül hallja meg a világ.
„Ha elcsendesíted értelmedet és kioltod körülötted a hangokat, mit hallasz akkor?” Ha hallásunk nem működik, és egyetlen hang sem csendül fel, ha tehát teljesen üresek vagyunk, akkor csendülhet fel bennünk az isteni hang és hozhatja rezgésbe a mikrokozmoszt. Akkor hallunk igazán, és magunk vagyunk a csend hangja.
„A zenélés mindennél erősebb, mivel a ritmus és a harmónia megtalálja útját a lélek legbelsőbb zugaiba is, ahová aztán befészkeli magát” - írja Petri asszony „Levelek” című könyvének 42. fejezetében.
A zeneszerző és a zenész feladata szellemi értelemben ezért az, hogy önmagukat kiürítsék, hogy ezáltal az isteni rezgéseket képesek legyenek felvenni magukba, és ezáltal saját rendszerükben egyfajta továbbvibrálást tegyenek lehetővé. A hallgató, aki a rezgés alapján válaszolni és együtt rezegni képes, szintén összeköttetik ezzel az energiával.
Ha több, szellemi utat járó ember ebben az irányulásban összejön és ennek a belső egymásra hangolódásnak az alapján együtt énekel, akkor a hang, a csengés és a szavak által egy vibráció jön létre, amely összekapcsolódik a Föld rezgésterével. Erre a speciális rezgésre egy hasonló, az univerzumban jelenlévő vibrálás érkezik és a kettő együtt rezeg. A hang, amely a mikrokozmoszból indul ki, felerősíti az ennek megfelelő rezgést az univerzumban és a jelenlévő emberekben, és ezáltal újra a saját rendszerében is.
A zene tehát egy komplex jelenség nagyon sok különféle nézettel. A kozmikus alaptörvények leképeződése. Érzéseket hívhat fel és fejezhet ki bennünk, melyek a legkülönfélébbek lehetnek. A zenében kifejeződhet a vágy egy isteni életterülettel történő újraegyesülés után. A zene főleg lelki szinten hat, miközben azonban a stílustól függően más területeket is megérinthet. Ezért számunkra végül is az a döntő, hogy milyen tudatállapottal hallgatjuk vagy játsszuk a zenét, és milyen céllal használjuk fel.
Felhasznált irodalom:
Joachim Ernst Berendt: Nada Brahma, Die Welt ist Klang (A világ hangzás), Frankfurt, 1983.
Catharose de Petri: Levelek
Forrás: Pentagram > 2012-es évfolyam
forrás: Harmonet
