A stresszhiány is lehet pokol
Érdekességek2018. március 17.
A kazánt két ördög fűti, Egyhangúság és Céltalanság! A stresszre szükségünk van. A túl kevés stressz, az ingerszegény, kihívásoktól mentes környezet is önmaga ellentétébe csaphat át. Az az ember, aki unalmas, egyhangú életet él, akinek mindennapjaiból hiányzik a változatosság, a pezsgés, gyakran elégedetlenséget, dühöt, szorongást érez emiatt, és ezáltal válik hajlamossá a stresszel összefüggő problémákra, betegségekre. Ez a stresszhiányos stressz.
Úgy gondolhatnánk, hogy a dolgozó, különösen a magasabb, felelős beosztásban dolgozó nők esetében ez a probléma egyáltalán nem jelentkezik, hiszen az unalom, az egyhangúság fenyegeti legkevésbé őket. Ez általában igaz, de néhányan közülük szinte stresszfüggővé válnak. Ezért hosszabb-rövidebb kényszerpihenők, például egy lábtörés, vagy kisebb műtét utáni lábadozás, de akár a szabadság vagy egy pihenésre szánt hosszú hétvége is elviselhetetlenül ingerszegénynek, unalmasnak bizonyulhat a magasabb stressz szinthez szokott nő számára. Sőt, a nyugalmasabb időszakokban egyesek szinte keresik az izgalmakat, hogy meneküljenek a tűrhetetlennek érzett unalom elől. S még jó, ha csak önmaguk számára keresik a stresszt, hiszen nyugtalanságukkal környezetük számára is megsokszorozhatják azt.
Hasonló okokból alakul ki egyes nőknél az ún. GYES betegség. Hiszen Artemis, Athéné és Aphrodité számára alig elviselhető megpróbáltatást jelent egész nap otthon maradni egy-két aprósággal – elszigetelve, elvágva a külvilág élményeitől, eseményeitől, kihívásaitól. Az ingerszegény környezet, a kihívások hiánya feszültté, ingerültté teszik ezeket a nőket. Ilyenkor a máskor elhanyagolható nehézségeket felnagyítják, hajlamosak bolhából elefántot csinálni. Zsémbessé, veszekedőssé válnak, ami egyáltalán nem használ sem a gyermekek fejlődésének, sem a családi otthon harmóniájának.
Természetesen az emberek, a nők monotónia-tűrése, változatosság iránti igénye igen különböző. A legrosszabbul Artemisz és Aphrodité éli meg a bezártságot. Ha egy ilyen nő a társadalom, a környezet hatására hagyományos női szerepekbe kényszerül, a családi, háztartási szerepek monotóniája frusztrációt, sőt depressziót eredményezhet nála. Legrosszabb esetben az alkohol nyújt kétes értékű, és persze átmeneti menekvést a helyzetből.
Az erős és sikeres férfiak feleségeinek általában nagyobb a monotónia-tűrő képessége. Számukra csak évekkel később jelentkezik a hiányérzet, amikor a gyerekek cseperedni kezdenek. Gyakran maguk sem értik, mi történik velük, egyszerűen egyre kevésbé érzik jól magukat a bőrükben. Ha panaszkodnak, vagy megbetegszenek, a környezet sem érti, mi bajuk is lehet irigyelt „jódolgukban”? Déméterre hirtelen, de annál intenzívebben tör rá a stresszhiány, amikor gyerekei felcseperedtek, és elhagyták az otthont. Ilyenkor gyakran úgy érzi, élete értelmetlenné vált, már semmi jó sem történhet vele. Az is lehet, hogy a sikeres férfi túlságosan elfoglalt, kevés időt tölt otthon, nem osztja meg feleségével örömét, gondjait, nem méltányolja az asszony erőfeszítéseit. Ilyenkor Héra érzi elhanyagoltnak, kifosztottnak, áldozatnak magát. És féltékennyé válik, akár van oka rá, akár nincs.
Legjobban Perszephoné tűri a monotonitást, mint engedelmes, jó kislány. Számára a házasság is lehet olyasmi, ami csak úgy megtörténik vele, de érzelmileg kívül marad. Nem lép ki a házasságból, hanem csendes visszavonultságban tovább álmodozik arról, hogy „történjen már végre valami”.
Azt gondoljuk: a házassági krízisek, a válások forrása a túlságosan sok stressz, amivel a partnerek nem tudnak megbirkózni. Ez általában igaz, de krízishez, sőt váláshoz vezethet a túlzott stabilitás, a telítődés, a monotónia is.
Voltaképpen a stresszhiányos stressz miatt félünk annyira a magánytól. Hiszen a magány korántsem azonos az egyedülléttel. Valamennyien voltunk már úgy egyedül, hogy nem éreztük magányosnak magunkat. Az egész napos nyüzsgés, számtalan feladat, kommunikációs kényszer után sokan vágyunk az egyedüllétre, hogy zavartalanul, teljes figyelmünkkel foglalkozhassunk önmagunkkal. Igaz, ezt néha igen nehéz kiharcolnunk magunknak. De biztosan tapasztaltuk már az ellenkezőjét is: emberek között vagyunk, társaságban, és mégis – mintha üvegfal választana el a többiektől – magányosnak érezzük magunkat. Egy kiüresedett kapcsolatban, házasságban pedig semmi sem nyomasztóbb, mit a páros magány. Természetesen nagy különbségek lehetnek abban, hogy kinek mennyi egyedüllétre van szüksége, illetve abban, hogy ki, mikor és hogyan éli meg a magányosságot.
Tulajdonképpen mi olyan nyomasztó és fenyegető a magányban? Úgy vélem a védtelenség érzése, a teljes magunkra utaltság. Amikor senkivel sem beszélhetünk, senkihez sem fordulhatunk, s csak ürességet érzünk önmagunkban és magunk körül. S ez nem más, mint a stresszhiányos stressz.
A magányt az unalom teszi alig elviselhetővé. Manapság könnyebb kitöltenünk az űrt, könnyebb elütni az időt. Válogathatunk a tv-csatornák szinte végtelen kínálatából. Ez segít az unalom elűzésében, de egyben növeli a passzivitást, azt a várakozást, hogy kívülről jöjjön a segítség, sőt elaltatja kreativitásunkat, alkotó tehetségünket, pedig csak az segíthetne igazán. Az unalom a bezártság, az érdektelenség jele. Ahhoz, hogy legyőzzük, arra van szükség, hogy érdeklődésünket, aktív figyelmünket, törődésünket ráirányítsuk valakire vagy valamire. Ehhez pedig erőfeszítésre van szükség.
Paradox módon annál kínzóbbnak, kilátástalanabbnak éljük meg a magányt, minél inkább menekülünk előle, mert az örökös menekülésben sosem tanuljuk meg, hogyan bánjunk vele. Rohanó világunkban, mikor mindig csak kifelé élünk, nem tanuljuk meg felfedezni, megismerni önmagunkat, és ha mégis elér a magány, nem merjük vállalni önmagunkat, nem merünk befelé fordulni, hogy felismerjük, kire-mire van szükségünk valójában. Így végső soron bezáródunk, s egyre kevesebb lehetőségünk, kilátásunk marad új találkozásokra. Egyidejűleg elveszítjük legfontosabb képességünket: azt hogy örülni, szeretni tudunk.
Az érzelmi magány, az elhagyatottság-érzés, a tartalmas emberi kapcsolatok hiánya gyakran a bizalmatlanságból, félelemből fakad. Bezárkózunk, nem merünk szeretni, nehogy csalódás érjen. Vállaljuk a kockázatot! Vágjunk bele: szeressünk valakit, ahelyett, hogy arra várnánk: minket szeressenek. Ehhez azonban nemcsak egy másik emberrel kell kapcsolatot építenünk, hanem önmagunkkal is. Ha tudunk befelé figyelni, ha megismerjük, elfogadjuk, sőt megszeretjük önmagunkat, akkor tudunk szeretni másokat is, és tartalmas, érzelemteli kapcsolatokat teremteni. Hesztiára és Aphroditéra egyaránt szükségünk van.
forrás: Harmonet
