Lélekből, szabadon
Érdekességek2018. június 22.
Szívdobbanások a cajón ütemére, rezdülések a hegedű vagy a gitár speciális hangzású dallamaira, belső utazások a handpan lelket érintgető zendülése nyomán… Egy zenekar, amelyet merev műfaji besorolások helyett leginkább hangulatokkal és belső élményekkel lehet jellemezni. A "kozmikus világzenét" játszó Sirius World Music alapítójával, Kőrösi Gáborral és az együttes énekes-táncosával, Szántó Dóra Violával beszélgetünk.
Bármennyire is kerülnénk a skatulyák használatát, tény, hogy spirituális zenét játszó csapatként tartanak benneteket számon. Számotokra mit jelent ez az irányzat?
Sz.D.V: - Nehéz meghatározni azt, hogy mitől is lehet spirituálisnak nevezni valamit. Én inkább fordítva közelíteném meg a dolgot: nem a zenénk spirituális, hanem a zenénket hallgatva lehet spirituális élménye, érzete valakinek. Szerintem nagyon fontos, hogy ne húzzuk rá mindenre ezt a jelzőt. A zenének – legyen bármilyen stílusú ¬– alapvetően is lélekből kell fakadnia, tehát ezt a kifejezést sok esetben csak egyfajta divathullám diktálja, vagyis valójában nem ez a szó fogja fémjelezni vagy minősíteni a mi zenénket. Sokkal inkább az, hogy mi, aki ebben benne vagyunk, lélekből és szeretetből csináljuk és olyan zenei élményre törekszünk, ahol az összhang meg tud születni. És amikor egy közösségben ez létrejön, annak már nagyon nagy lesz az ereje, a rezgése, az már másokat is meg tud érinteni.
Napjainkra a világzene is meglehetősen tág fogalommá nőtte ki magát. A ti muzsikátok mi által kötődik leginkább ehhez a kategóriához?
SZ.D.V.: - Talán a hangszerek hangzásvilága által, ami a megszokott zenei irányzatoktól kicsit eltérő.
K.G.: - Én a kezdeteknél azt már tudtam, hogy nem szeretnék egy szűk irányzatot követni, mondjuk kizárólag mantrákat játszani. Az első definíciónk az volt, hogy meditatív világzene a műfajunk. Ebben benne volt, hogy mélyebb tudatállapotba lehet kerülni a hallgatása közben és a világzenének az a vonatkozása is, amin elsősorban nem a különböző népzenei elemek felhasználását értjük, hanem a sokszínűséget. A zenekar tagjai különféle zenei irányból érkeztek, mindenki hozott egyfajta zenei ízlésvilágot és ezek mind összeadódtak. Korábban én is játszottam népzenét, sőt, néptáncoltam is sokáig; nemcsak a magyar, hanem a görög, a balkáni dallam- és hangzásvilág is hatott rám, és mostanában nagyon sokat hallgatok indiai, arab illetve távol-keleti muzsikát. Amikor az ember zenét szerez, automatikusan előjönnek ezek az inspirációk. Másrészt valóban, a hangszerek is számítanak. Vannak egzotikus hangszereink – pl. a handpan –, népi hangszereink, mint az indián fuvola, erdélyi furulya, tilinkó, de van klasszikus is, mint a hegedű, zongora, gitár vagy az indiai szitár, amelyek azonban egyedi hangszínen szólalnak meg.
Ha már az egyediséget említed: mit gondolsz, mi adja azt a sajátosságot, ami csak a SWM-ra jellemző?
K.G.: - A csapat tagjai. Az ő lelkük, egyéniségük, zenei karakterük. Szóval maga az ember is nagyon fontos ebben a történetben és bízom benne, hogy éppen ez az, amiért nem lehet bennünket másokhoz hasonlítani.
És akkor a „kozmikus” jelzőről még nem is beszéltünk… Milyen analógiát társítsunk hozzá?
K.G.: - Valami miatt van egy olyan érzetem, hogy a zenéink – többnyire saját, de a közösen kialakított szerzemények is – jönnek valahonnan: mégpedig más dimenziókból, más világokból, amelyek túlmutatnak a földi kereteken. Így fogalmazódott meg bennem, hogy amit játszunk, az „kozmikus világzene”.
SZ.D.V.: - Szerintem mi azt a fajta világzenét keressük magunkban, ami egészen az ősforrásig nyúlik vissza, oda, ahol maga a lélek ered. Én például nem tanultam mélyrehatóan népi éneklést, hanem az ösztönösen belülről fakadó ősi női erőkkel kapcsolódom össze és azokat használom. Úgy érzem, a zenekar is ebben az ősforrásban fürdőzik, főként amikor megtaláljuk azokat a varázslatos pillanatokat, amikor valami nagyon mélyről jön, a „mag”-ból.
Gondolom, ezáltal is kap hatalmas szerepet az improvizáció…
Sz.D.V.: - Igen, ez a fő mozgatórugója. Amióta egyre szerkesztettebb számaink vannak, némileg vannak korlátai is az improvizatív megnyilvánulásoknak, de alapelv, hogy én abból dolgozom, ami az „itt és most”-ban meg tud születni. Ez pedig lényegét tekintve nem fog változni, mert az már nem én lennék. Egyébként hallatlan nagy szerepe van annak is, hogy milyen közönség vesz körül, hogy ők mennyire tudnak velünk szárnyalni, mert az is visszahat a spontán születő kifejeződésekre.
Maga a tánccal való közreműködés is egy spontán ötlet volt?
SZ.D.V.: - Igen. Eleinte csak énekeltem, bár Gábor annak idején eleve táncosként ismert meg – aztán az egyik klasszikus mű, Pachelbel D-dúr kánonjának zenekari feldolgozása során ötlött fel bennem, hogy nagyon szívesen táncolnék rá és mi lenne, ha ezt felvállalnánk egy-két olyan zeneszámnál, amiben amúgy sem éneklek.
Hogyan fogadta a közönség?
K. G.: - Lenyűgöző élmény volt mindenkinek. Nekünk is.
Milyen előzmények után született meg a csapat jelen formációja?
K. G.: - Gyerekkorom óta zenélek, viszont a spirituális zenei világgal csak pár éve találkoztam. 2014 elején kezdődött egy új korszak a zenei életemben, mivel szerettem volna azt ötvözni az akkor már tíz éve végzett gyógyítói tevékenységemmel. Így kezdtem el hangfürdőket tartani hangtálakkal és különböző ütőhangszerekkel. Aztán „véletlenül” csatlakozhattam néhány alkalommal vendégzenészként spirituális zenét játszó zenekarokhoz. 2014 őszétől kezdve pedig már önálló koncerteket adtam. Kezdetben a hangfürdőkhöz hasonlóan hangtálakon és egzotikus ütőhangszereken játszottam, majd később a gitárt is bevontam ebbe a zenei világba. A koncertjeim alkalmával időnként csatlakoztak hozzám zenésztársak is, volt, aki csak egyetlen alkalommal és voltak visszatérő résztvevők is. Így kezdtünk együtt zenélni Neukum Nórával, aki jelenleg a zenekar hegedűse, később pedig megismertem Dórát, aki egy örömzenélős-kontakttáncos esten keveredett oda mellém és tánc helyett énekes improvizációval kapcsolódott a zenészekhez. Így már hárman voltunk és ebben a felállásban több fellépésünk is volt. Ezután felmerült, hogy jó lenne, ha lenne olyan tagunk is, aki csak ütőhangszerekkel foglalkozik, illetve, hogy legyen egy billentyűsünk is, ami mindig nagy vágyam volt. Dóra ajánlotta Borsfay Kriszta billentyűst, én pedig Várnai Ákos ütőhangszerest ismertem, akivel már játszottam együtt itt-ott. Így bővültünk öt fős formációvá.
Hol volt az a pont, ahol „Kőrösi Gábor és barátai”-ból valódi zenekarrá váltatok?
K.G.: - Ez egy folyamat eredménye volt és bennem is meg kellett érjen a dolog. Már rendszeresen felléptünk, készültünk számokkal, benne volt a közös munkánk, amikor egyre inkább éreztük, fontos minőségi ugrást jelent, hogy kimondjuk, zenekar vagyunk. Ez egyfajta szorosabb összetartozást és elkötelezettséget jelent, egyben felelősséget is egymás iránt. Akkor már három éve nagyon sok programom a Sirius névhez kötődött, így a zenekar nevében is azt vittük tovább.
Hogyan születik meg egy-egy zeneszám?
- K. G.: - Ez attól függ, milyen típusú darabról van szó. Vannak saját szerzemények, amik első hangtól az utolsóig meg vannak írva, kötött ütemszámmal elejétől a végéig. Vannak, amik teljesen szabadok, legfeljebb csak az adott, hogy milyen hangnemben akarjuk játszani és azok ott a pillanatnyi hangulattól függően alakulnak. És van a kettő közti átmenet, amikor van egy keret, egy adott struktúra, szabadon kitölthető részekkel. Talán ezek a legütősebbek, ebben tudunk leginkább kiteljesedni. Az is előfordul, hogy a zenekaron belül van valakinek valamilyen többé vagy kevésbé kidolgozott ötlete, azt hozza a próbára, aztán mindenki hozzátesz valamit és úgy alakul, csiszolódik. De arra is volt már példa, hogy egy próbán csak úgy a semmiből elkezdtünk valamit játszani és kialakult belőle egy olyan kompozíció, amit aztán sok koncerten előadtunk.
Kedvenc szerzemény?
- K.G.: - Ez változó. Régebben biztosan mást mondtam volna, de most nagyon közel áll hozzám a Viola című kompozíció, ami közös munka eredménye. Volt egy alapötlet, egy dallam, amiből együtt felépítettük.
SZ.D.V.: - Nekem az erdélyi, moldvai és arrafelé tendáló népdalok nagy szívszerelmeim. A Rózsa című dalt egyszer már feldolgoztuk, de most lesz belőle egy teljesen új szerkezetű dolog, teljesen új érzetekkel meg elemekkel és úgy érzem, hogy nekem most ez érinti meg leginkább a lelkemet. Ha a táncos énemet kérdezed, akkor meg a Vissza a tengerhez című szerzeményt említeném, mert az minden alkalommal olyan élmény számomra, hogy nem is tudom elmondani.
Bár tudatosan törekedtek a zenekar egyediségére, inspiráló példaképeitek talán vannak. Kiket említenétek?
K.G.: - Nekem nagy kedvencem a Freedom Cafe, nagyon felnéztem rájuk. Ők voltak, akik olyan zenét képviseltek, amire azt mondtam: na igen, hú de jó lenne ilyen jellegű zenét játszani! Az énekes lány karaktere talán még hasonlít is Dóráéra. A gitárzenémre mondták már, hogy Estas Tonne zenéjére hasonlít, bár ritkán hallgatom az ő muzsikáját. Azt viszont büszkén vállalom, amikor a gitáros szóló lemezem számai nyomán valaki Mike Oldfield-re asszociál, hiszen részben az ő zenéjén nőttem fel. A magyar spirituálisnak mondott zenei világban Kövi Szabolcs az, akit nagyra tartok, egy koncerten volt szerencsém együtt is játszani vele.
SZ.D.V.: - Számomra Fodor Réka az, aki olyan erőt, szabadságot és tüzet képvisel, illetve ritmusszekcióval és mozgással is dolgozik, ami számomra mindenképp példaértékű. Másrészt Palya Beát említem, aki egyértelműen az ősi erőt képviseli, miközben halál természetes, ami mindenképp követendő útvonal.
Ha már az előttetek álló utat említed: a jövőt tekintve milyen irányok felé orientálódik a zenekar?
K.G.: - Prem Joshua stílusát is nagyon szeretem ezáltal magam is vonzódom ahhoz a koncepcióhoz, ami az egzotikus hangszereket ötvözi a maiakkal, a klasszikus keleti népzenei elemeket a mai hangzásvilággal, modern effektekkel. Mi is tettünk már lépéseket ezen a téren és szívesen mennék tovább ezen az úton.
Hol láthat-hallhat Benneteket a közönség?
K.G.: - A legnagyobb kihívás most az Everness Fesztivál, amelynek már visszatérő fellépői vagyunk, viszont a nagyszínpadon, főnapon, esti időben most játszunk első ízben, mégpedig egy neves külföldi zenekar előtt adunk másfél órás koncertet. Rendszeres, kéthavonkénti fellépéseink immár második éve a Magnet Házban voltak, viszont a közeljövőben már új helyszínen folytatjuk ezt a sorozatot.
Emlékezetes, rendkívüli koncertpillanat?
K.G.: - Egy alkalommal úgy adtuk elő a vendégzenészként közreműködő Peti fiammal a közös szerzeményünket, hogy megleptük őt. Peti úgy tudta, hogy duettként adjuk elő, de megbeszéltem a többiekkel, hogy egyenként, lassan beszivárognak a szám közben és csatlakoznak a kettőnk kompozíciójához. Számomra ez volt az egyik legszebb koncertélmény.
Sz.D.V.: - Sok ilyen pillanat volt, amik nem megmagyarázhatók és nem kategorizálhatók, és nagyon erőssé tettek minket. Ilyen például A Fény születésének az egyik első bemutatója, amikor valami olyasmi állt össze, ami azóta is megismételhetetlen. De akadtak ilyen különleges pillanatok az Evernessen való örömzenélések alkalmával is.
K.G.: - Olyankor érezhető, hogy megáll a normál időszámítás… Egyszer például a Blues című számunknál történt meg, hogy a koncerten spontán módon eltértünk a megszokott előadásmódtól, ösztönösen belevittünk valami funky-s betétet, amiből aztán valami fergeteges dolog kerekedett. Az a szép az egészben, hogy amikor be merjük engedi a szabadságot, akkor születnek meg ezek a varázslatos pillanatok.
Pápay Eszter interjúja
forrás: Harmonet
